Az utolsó parkolóhelyre állok be a ház elé. Tolatva, ahogy szoktam. Szerencsés az este, ilyenkor ritka ez. Az ülésem mögül nehezen emelem a mindenféle étkekkel megrakott bevásárló kosaram. Fiam cipeli a házba.

Mindig így van, ha anyutól jövünk. A mai felhozatal: a fagyasztóból húsleves, málna, eperkrém, petrezselyemzöld. A hűtőből a kutyának lejárt szavatosságú felvágott és joghurt, magamnak kis darab gyömbér, négy citrom, két doboz tojás. A kamrából gyümölcslé, csomag keksz, tábla csoki.

Egy ismerősöm néhány napja egy bejegyzést tett közzé. Arról mesél benne, hogy bár sokszor, sok emberrel van körülvéve, és örömteli kapcsolódásokat él meg, mégis időnként rátör a mélymagány. Útját többnyire egyedül járja, nem talál olyan társakra, akikkel a közös teremtés élményét meg tudná élni.

Megérintettek a sorok, segélykiáltásként fogtam fel. Rákérdezve a hogylétére, azt mondta, alapvetően jól van mindezzel a világgal és ellenére.

A falusi kockaház tágas konyhájában ülünk a vasárnapi ebédnél, az ablaknál. Apu velem szemben, az asztal túlfelén, jóízűen szürcsöl, csámcsog, szopogatja a csirkecsontokat. Anyu mellettem, hasonló cselekvésben. Előttünk, középen a hatalmas leveses fazék és a tál, cérnametélttel, húsokkal, zöldségekkel. Egyik kezemmel a kockás – virágos viaszosvászon terítő alját piszkálom. Másikkal a tányérban maradt leves tetején úszkáló kis zsírgyöngyöket próbálom összekötni a kanállal egy naggyá.

Édes – kedves Embertársam, Rokonom, Barátom, Ismerősöm, Ismeretlenem, Te, aki most olvasod ezeket a sorokat, kéréssel fordulok hozzád.

Ígérd meg ezen a szent, vagy nem szent helyen, ahol most vagy, hogy soha, de soha, de soha nem nyitsz ki egyetlen olyan műanyag dobozt sem, melyet a kocsidban találsz az ülés alá csúszott vászonszatyorban, ha nem emlékszel rá, mikor kerülhetett a táskába, mert ezáltal azzal sem lehetsz tisztában, hogy hány napot töltött a kánikulában a 60 fokos autóban.