A legtöbb a feledés óceánjának lágy hullámai közt ringatózik, bezárt palackban. Az időn múlik melyiket sodorja hozzám, az meg rajtam, kibontom-e az üveget. Most kinyitottam néhányat, és pár pillanatra lemerültem a távoli múlt történeteibe, képeibe. Néha nyomasztanak, fájnak, van, hogy sírni kell tőlük. Mégis magamhoz ölelem mindet, mert csak az enyémek.

Apró talpú, csepp szöszke tündérként ülök a hatalmas, fekete férfibiciklire szerelt gyerekülésben. Hajam fújja a szél, és az út melletti fákat nézem. Ő tekeri a bicót, dombra fel, aztán gurulunk a lejtőn. Kenyérért megyünk a szomszéd faluba a pékhez. A házban jó illat van. Apu jókedvű, beszélget a nagy hasú bácsival. Egy óriási kenyeret kapunk, és megyünk tovább. A másik házban nincs olyan jó illat, de sok  vidám ember van benne. Nevetgélnek, isznak valamit. Én is kapok szörpöt. Apunak még jobb kedve lesz, így indulunk el, ő fütyörészik, én megkapom a kenyércsücsköt, azt majszolom hazáig.  Szeretem. Jó menni a határban vele, jó kenyeret rágcsálni, jó a sok kedves emberrel találkozni.

Korán kelünk anyuval, mert az állatkertbe indulunk. Apu éjszakás, majd a városban száll fel a buszra. Messziről látjuk, hogy a megállóban áll egy másik bácsival. Jó kedvük van, és dülöngélnek. A busz ajtaja kinyílik. Valami baj van, mert apu nem tud rendesen felszállni, négykézláb jön. Anyu megmarkolja a karom, ránt rajtam egyet, és a hátsó ajtón gyorsan leugrunk. A busz elmegy, aput viszi magával. Mi meg hazamegyünk egy másikkal. Elmarad az állatkert. Késő este jön meg. Anyu nekem mondja, kérdezzem meg, merre járt. Csak legyint: „messze”. Szeretem, és nem értem, miért szomorú, és mi történt reggel.

Suliból jövök haza. A lakás üres. Bemegyek a szobába leckét csinálni. Nem sokára anyu is megérkezik a munkából. Keresi aput, de nem tudom, hol van. Kimegyek az udvarra a kutyához, és látom, hogy a kert végéből közelít, kasza a vállán, és nagyon tántorogva, billegve megy. Rémület tör rám. Már megint részeg. Már megint veszekedni fognak. Berohanok a lakásba, a hálóba, pizsamát húzok, és a takaró alá bújok. Aludni akarok. Aludnom kell, akkor nem látok, és nem hallok semmit. Pár perc múlva anyu benyit, hogy menjek nyugodtan, semmi baj, apu csak viccelt. De én nagyon fáradt vagyok. Haragszom rá, mert ez nem volt nevetséges.

Szalagavatóra készülünk a gimiben. Azaz készülnek a többiek. Én nem várom, mert mindenkinek a saját szülőjével kell a nyitó táncot ellejteni. Nem tudok keringőzni, otthon gyakoroljuk. Varratunk a falubeli varrónővel egy szörnyűséges fekete ruhát, amiben száz évesnek érzem magam. Nincs kedvem ehhez, csak ellenállást érzek. Elérkezik a nagy nap. Nem akarok menni. Hiába unszolnak, könyörögnek, makacs vagyok. Már sírok is. Képtelen vagyok megtenni. Apu azt mondja, „szégyenli az apját, azért nem akar menni”. És tényleg. Szégyenlem. Rettegek, hogy inni fog, aztán majd kiabál, vagy danolászni kezd, és lejárat a többiek előtt. Nem megyünk. A suliban azt mondom, elromlott a kocsi.

A szobában vagyok, ők kint veszekszenek. Nem tudom min, egyszer anyu feltépi az ajtót, és sikít, hogy meneküljek. Apu a nyomában, mint egy vadállat, üvölt, szikrát hány a szeme, meg akar ölni, látom. Azt ordítja, büdös kurva vagyok. Anyu eléáll, feltartóztatja, ne bántson. Futni kell, tudom. Kinyitom az ablakot, és bár hideg van, egy szál papucsban, pólóban, melegítőben kiugrok az udvarra, és rohanok az utcára. El, minél messzebb innen. A postánál van csak telefon, kérek egy tízest kölcsön, és felhívom a barátom, jöjjön, és mentsen meg. Ahogy a Trabanttal végighajtunk a falun, látom, ahogy apu a kaszával vonul az egyik utcán. Tán engem keres. Másnap azt mondja, nem gondolta komolyan, nem akart bántani. Utálom. Tönkreteszi az életem.

Éjszaka van. A sötét szobában a kanapén kuporgok az ablak előtt. A csillagokat lesem, meg a teliholdat, amik úgy bevilágítják az utcát, mintha nappal lenne. Látok mindent. A kerítést, az orgonabokor, a rózsák csupasz ágait a kiskertben. Imádkozom. Arra kérem Istent, hogy  apám ne jöjjön haza. Valahogy intézze el, hogy út közben meghaljon. Üsse el egy autó, vagy verekedjen össze a kocsmában, késeljék meg, vérezzen el, csak ne éljen. Hosszú, elnyúlt árnyak jelennek meg a kanyarban, és hozzá artikulátlan hangok társulnak. Jön. Vagyis hozzák. Két másik férfi támogatja, alig bírják el. Aztán beteszik a kapun. Ül a földön. Énekelni akar, meg fütyülni. Nem sikerül. Felállni is csak sokadjára. Még mindig fohászkodom. Most essen el, most törjön össze, most érje utol a vég. Ne tudjon felkelni, legalább megfagy reggelre.  Nagy sokára valahogy mégis bejön. Nyitja az ajtót, kiabál. Lassan a konyhába támolyog. Ott is danolászik, hujjog. Anyu a másik szobában tévézik, vagy alszik, de nem jön elő. A zajokból tudom, épp mit csinál. Ahogy arrébb tolódik az asztal, sejtem, már a ládán ül, a hűtő mellett. Nagy levegőt veszek, összeszedem magam, és kimegyek. Leülök a sparhelt mellé a kisszékre, és fát dobok a tűzre. Beszélni kezd. Csillog a szeme. A gyerekkoráról, iskoláról, szomszédokról, hogy meg kellene írni, annyi történet van. De nem érdekelnek, egyet sem jegyzek meg. Azt várom, mikor fárad el. Csendesedik, bóbiskol a melegben. Újra rakok  egy hasábot a parázsra. Elalszik, ledől. Még várok egy kicsit, aztán hozok egy plédet, és betakarom. Hideg lesz az éjszaka. Másnap megköszöni. Nekem meg elegem van az egészből, és mélységesen megvetem őt.

Vasárnap van. A párommal jövünk ebédelni. Apu az udvaron ül a padon, kopott munkásruhában, bakancsban, zöld, rövid ujjú ingben. Svájci sapka a fején. Aludhatott, mert érkezésünkre megrebben. Köszönünk, ő is. Nem jön be. Gyorsan megebédelünk, és rohanunk vissza a városba. Nem érdekel. Idegen.

A kórházi ágy mellett állok, és figyelem a sovány, aprócska, beteg férfi testet. Az ádámcsutka alatti kis mélyedésben aludt tejeskávé.  Talán ez volt a reggeli, és a nővérnek nem volt ideje felitatni, bár már két óra van. Ez a gerontológia. Az elfekvő. Ide hozzák meghalni az embereket. Csak néha ismer meg, pedig majd’ minden nap bejövök hónapok óta, és hozok valamit. Enni, inni. Meg a nővéreknek, akik általában a kuckójukban cigiznek, kávéznak és beszélgetnek.   Nekik talán amiatt, mert azt mondják, jobban lesz. Pedig mind tudjuk, hogy nem. De jó hallani a hazugságot, erre van szükségünk. Egyre jobban aszalódik, egyre kevésbé emlékeztet apura. Elveszett belőle minden, ami ő volt. A szomszéd ágyakon is mind haldoklók fekszenek. Néha eggyel kevesebb, aztán hoznak helyette újat. Otthon bőgök. Az egész elcseszett életen, amiért így alakult, hogy nem tudtam szeretni. És már soha nem is szerethetem ez után, hiszen arra sem emlékszik, ki vagyok. Elveszettnek érzem magam, amikor egyik nap a telefonban azt mondja az orvos, hogy „a bácsi este meghalt”.

Álmodom. A temetés után három nappal. A szülői ház udvarán állok, valaki zörget a kapun, és aput keresi. Értetlenül nézek rá, és mondom, hogy meghalt. Aztán, ahogy megfordulok, látom, hogy a ház sarkánál támaszkodik a botjára, mint mindig. A zöld ingben, gumicsizmában, munkásnadrágban van, és mosolyog. Csodálkozom, és kérdőre vonom, hogy kerül ide, jól van? Félretolja a sapkát, és huncutul nevet: „leány, én most nagyon jól vagyok”. Felébredek, és tudom, hogy igaz.