A művelődési ház előtt ülök a szökőkútnál, a padon. Ősz van, hideg, mégis fekete miniszoknyában és harisnyában villogtatom a combjaim, vékony felsőmön átfúj a szél, hajam is folyton az arcomba dobálja. Fiatal vagyok és hiszem, hogy jól nézek ki. Sok fiúnak tetszem.

A férfi mellettem, szürke szövetkabátban. Vállig érő haja eltakarja arca egy részét. Felém fordul. Szépnek látom, tökéletesek a vonások, épp ilyennek álmodtam régen a szőke herceget.  Tudom, hogy valami szomorút fog mondani, valamit, amit nem akarok hallani, amibe egy kicsit belehalok. Megérzi azt az ember a gyomrában, a zsigereiben, ha veszély közeleg.