Édes – kedves Embertársam, Rokonom, Barátom, Ismerősöm, Ismeretlenem, Te, aki most olvasod ezeket a sorokat, kéréssel fordulok hozzád.

Ígérd meg ezen a szent, vagy nem szent helyen, ahol most vagy, hogy soha, de soha, de soha nem nyitsz ki egyetlen olyan műanyag dobozt sem, melyet a kocsidban találsz az ülés alá csúszott vászonszatyorban, ha nem emlékszel rá, mikor kerülhetett a táskába, mert ezáltal azzal sem lehetsz tisztában, hogy hány napot töltött a kánikulában a 60 fokos autóban.

Amikor a ballagási meghívót átadja a kedves, nyolcadikat befejező rokonfiúcska, egyrészt örülök a gesztusnak, másrészt azonnal azon kezdem el törni a fejem, hogy hogyan találhatnék kibúvót. Emlékszem a saját ballagásaimra, a fiaméra, és riaszt a tömeg, a meleg, a több órás procedúra.

Az ünnepség napjára aztán megjön a kedvem. A szomszéd város szép, végre együtt megyünk valahova tizenhat éves csemetémmel, és a hétköznapi farmer-póló kombinációt felválthatja más, csinosabb, ritkán vállat, nőiesebb ruhadarab. A virágvásárlást nem viszem túlzásba, tanulva a múltból, ami azt a tapasztalatot hozta, hogy 2-3 nap után a legpompásabb remekmű is a szemétben végzi.

Reggel mindig sietős a kutyasétáltatás, mert oda kell érni valahova pontosan. Az idő olyan furcsán-gyorsan telik ilyenkor, hogy rohanásba és kapkodásba torkollik minden egyszerű cselekedet.

Morgolódva cuppogunk a sárban. Azaz csak én morgolódok, vizslám élvezi a fűben, gazban való ugrabugrálást, szaglászást. Szokásosan, a garázsok közt vezet az utunk. Az egyik sarkon bekanyarodva, az ösvény mellett a csalánok, máriatövisek és pipacsok társaságában két, nagy – férfitenyérnyi helyen lóhere nődögél.

Munkám miatt egy nem túl távoli településre kell utaznom. Miközben szervezem, mi, mikor, hogyan legyen, eszembe jut, hogy rég nem látott, kedves, idős emberbarátom a közelben lakik. A gondolattól, hogy alkalom nyílhat a találkozásra, felvillanyozódok. Nem vagyok rest, jelzem azon nyomban, hogy szívesen látnám, ha szívesen látna. Igenlő választ ad. Mosollyal a szívemben autózom haza.