Tizenegy napja döntöttem úgy, hogy kis időre, a Biofalu Vendégházába költözködve kiszállok a megszokásból, családot, barátokat, embereket, telefont, komfortot, távfűtést, munkát félretéve megpihenek, elvonulok a világ zajától.

Azóta járunk egy sétát négylábú, foltos, kalandra mindig kész barátommal. Utolsó esténken is ugyanúgy.  Át a korhadozó hídon, a kivágott rönkök mellett az ösvényen. Fel a dombon a kunyhó felé, aztán balra az erdőben rejtőző házak irányába. Szinte megtanultam, ismerem a tájat. Tudom, hol kezdődik kerítés, hol fog kutyám befutni a lombjuktól búcsúzó fák közé almáért. Várom a jellegzetes szagot, ami a lakatlan épület melletti tüzelő-rakás felől fogad, majd a fehér falak végén felbukkanó kis kertet. Még most, november elején is, noha rég nem gondozza senki, érő paradicsomok piroslanak – virítanak benne.

Valamikor azt mondtam egy férfinak, hogy szeretem.

Most jöttem rá, hogy hazudtam neki, s magamnak is.

Mert valójában csak szerettem elképzelni, hogy

Égkék szemét a lelkembe mélyeszti.
Finom ujjaival lágyan megérinti a kezem.
Gyengéden magához húz, és átölel.
Puha ajkaival csókot lehel számra.
Szenvedélytől feltüzelve, vágyban égve egybeolvad velem.

A valóság azonban rideg.

A szeme nem ér el a lelkemig.
Ujjai nem lágyan érintik kezem.
Nem gyengéden húz magához, és nem ölel.
Ajkai érdesek arcomon.
Más tüzeli fel a szenvedélyt, vágyban égve másban olvadok.

Valamikor azt mondtam egy férfinak, hogy szeretem.

Most jöttem rá, hogy a hazudtam neki, s magamnak is.

Mert valójában az elképzelést szerettem, és a képeken magam.