Lényem rejtett zugaiban, felkutathatatlan tájak eldugott szegletében időnként szárba szökken egy kis gondolatcsíra, mely azt sugallja, hogy kellene nekem ide egy férfi. Hogy mire? A funkcióit egyelőre nem tudom pontosan meghatározni. Sokkal egyszerűbb a dolog a tárgyakkal. A mosógép ruhatisztításra, a vasaló anyagok kiegyengetésére, az edények főzésre valók. De egy férfi? Mitől lehetne hasznos, kívánatos, vágynivaló?

Novemberi esőben indulok az adóhivatalba, egy ügyfelem elveszett adókártyáját pótoltatni. Nyafogós vagyok. Nem szeretem, hogy beázik a cipőm, hogy hideg az ülés a kocsiban, hogy be vannak párásodva az ablakok.

Az egyirányú utcákon vagy negyed órát keringek, mire találok végre parkolóhelyet. Örömteli, hogy a bejárathoz majdnem közel. A padka mellé állok, sok más autó mögé.

Amikor megbeszélem a találkozót Vele, akit egy ideje Mesteremnek tekintek, mert a vele való beszélgetések, levelezések, az általa feltett kérdések olyan felismeréseket hoznak saját működésemmel kapcsolatban, melyekre eddigi életemben még nem volt példa, ragyog a lelkem. Vágyom rá, hogy láthassam, szeretek a közelében lenni, mindig új a megtapasztalás, mindig gazdagabban jövök haza.

Azt mondta cserét ajánl.
Hajamból elvette a selymes gesztenyét.  Adott helyette ezüstös hamut.
Szememből elvette a vidám ragyogást. Adott helyette szarkalábakat.
Számból elvette az önfeledt kacagást. Adott helyette tömést és koronát.
Nyakamból elvette a kecses ívet. Adott helyette  lógó tokát.
Melleimből elvette a rugalmas ringást. Adott helyette egy plusz megnyúlt méretet.