Anyám meg én a bejárati ajtónál ülünk a lépcsőn vasárnap késő délután.  A keskeny udvarra árnyékot vet a szomszéd ház. A kő langyos az egész napos kánikulától, s bár kemény, mégis jó így nekidőlni a falnak, nem csinálni semmit, csak bámulni az eget, a felhőket, a néha az ablaknak koppanó darazsakat, a nemrég lenyírt, és már megint milyen nagy füvet.  Hiába írunk szeptembert pár napja, mégis tart a nyár.