Anyám meg én a bejárati ajtónál ülünk a lépcsőn vasárnap késő délután.  A keskeny udvarra árnyékot vet a szomszéd ház. A kő langyos az egész napos kánikulától, s bár kemény, mégis jó így nekidőlni a falnak, nem csinálni semmit, csak bámulni az eget, a felhőket, a néha az ablaknak koppanó darazsakat, a nemrég lenyírt, és már megint milyen nagy füvet.  Hiába írunk szeptembert pár napja, mégis tart a nyár.

Szeretem ezt a falusi hangulatot. Gyerekkoromat idézi a szél, friss illatokat hozva, meg az innen onnan hallatszó zajok, a kopácsolás, berregés, beszélgetés, az utcán néha elhaladó, s beköszönő emberek.   Valahol kutyák ugatnak, s ettől a miénk is kedvet kap, szalad a kapuhoz, morogva, kaffogva fejezi ki, ide be nem jöhet senki, míg ő őrzi az udvart.

Aztán visszajön, hempereg a fűben, egy üres műanyag flakonnal birkózik. Nézzük, mert ráérünk. Itt olyan ráérősen történnek a dolgok.

Andris felpumpálja a Suzuki kerekeit, aztán bemegy a konyhába.

Anyám utána kiabál:

–             A hűtőben, a felső polcon, egy zacskóban van valami! Neked tettem félre!

–             A felső polcon? – szól vissza a gyerek.

–             Igen, ott van, egy zacskóban – erősíti meg a mama.

–             Kemény? – kérdezi a hűtőben keresgélő.

–             Igen, ez ilyen kemény fajta.

Lépteket hallani. Egy pillanat múlva ott áll csemetém a szúnyoghálós ajtó mögött, kezében egy kis csomaggal. Hátrafordulunk, ő meg továbbra is bent, az előszobában állva, kíváncsian bontogatni kezdi a meglepetést.

Sikerül is, de arcáról lehervad a mosoly, amint megpillantja a csomag tartalmát, amit egyelőre csak ő lát.  Vonásai egészen eltorzulnak, undorodva szólal meg:

–             Fúúúúúj, ezt nem szeretem.

Azonnal vissza is takarja, mert  még látni is rossz azt a szörnyűséges valamit, amit a fólia rejteget.

–             Nem szereted? Pedig direkt neked tartogattam. – mormog kissé csalódva a mama.

–             Neeem, fúj, sose szerettem – válaszol lebiggyesztett szájjal a kiskamasz.

–             Hát, akkor többet nem rakom el – így a  nagyanyja, s  visszafordul a kutyát csodálni.

–             Mi a csuda az? – szólalok meg most már én is, nem  mintha szörnyülködni akarnék, de kíváncsi vagyok, mi lehet az, ami ennyire elborzasztotta egy szem csemetém.

Andris továbbra is finnyákolva, újra megbontja a csomagocskát.

Felém fordítja.

Egy félbevágott, fonnyadt, zöld  karalábé bukkan elő rejtekéből. Kerekre nyitom a szemem. Felhúzott szemöldökkel értetlenül bámulok hol a gyerekre, hol a nagyanyjára, aki  nyilván észreveszi a döbbent csodálkozást az arcomon, mert sértettségét félretéve újra hátrafordul. Amint felfogja a látványt, kiabálni kezd:

–             Teeeee, gyerek! Hát mit mondtam én neked? Azt mondtam, a felső polcon van ZACSKÓBAN. Ez alufólia!

Két perc elteltével Andris elégedett mosollyal az arcán majszolja a jó nagy tejszínhab borítást kapott kistányérnyi epret a konyhaasztalnál, amit a hűtő felső polcán zacskóban talált.