Egyre erősebben és erősebben markolom kabátom gallérját, hogy a kapucni rajtam maradjon, és a jeges januári szél minél kisebb felületen érje a testem. Harcom szinte kilátástalan. Kesztyűm nincs, így választanom kell: vagy a kezem, vagy a nyakam, fejem áldozom fel.

A szakrendelő fehér kockaépületétől normál esetben – nem is túlságosan sietve – az utat pár perc alatt megtenném a kerítésen kívül hagyott autómig. De most akadályoztatva vagyok, legalábbis ezt érzem, ha a hátam mögött több méterre kullogó nőre (nevezzük Krisztikének) gondolok. Mérgelődök. Elég a mai napból, pedig még csak dél körül jár az idő.