Egyre erősebben és erősebben markolom kabátom gallérját, hogy a kapucni rajtam maradjon, és a jeges januári szél minél kisebb felületen érje a testem. Harcom szinte kilátástalan. Kesztyűm nincs, így választanom kell: vagy a kezem, vagy a nyakam, fejem áldozom fel.

A szakrendelő fehér kockaépületétől normál esetben – nem is túlságosan sietve – az utat pár perc alatt megtenném a kerítésen kívül hagyott autómig. De most akadályoztatva vagyok, legalábbis ezt érzem, ha a hátam mögött több méterre kullogó nőre (nevezzük Krisztikének) gondolok. Mérgelődök. Elég a mai napból, pedig még csak dél körül jár az idő.

Reggel kezdődött azzal, hogy ugyan kilenc órát beszéltünk meg a találkozásra, már fél nyolctól az iroda előtti ügyfeles padon várakozott. Nála két számmal nagyobb, vajszínű, bundás kabátban, félrecsúszott, füles gyereksapkában, kopott, feltűrt fekete nadrágban, vállán keresztben átvetett hatalmas, szakadozott műbőr ridiküllel. Lógott rajta minden. Mintha egy madárijesztőre dobáltak volna felesleges, kinőtt, elnyűtt holmikat.

Tízre kellett orvoshoz kísérnem. Nyolc körül feszíteni kezdett a tudat, hogy vár rám. Rám vár. És hiába van meleg, nem veszi le a felsőt. Bámészkodik, vigyorog, izzad. Elintézni valóim akadtak bőven benn, a falak mögött, de a gondolat, hogy itt van, kapkodásba kergetett.

Morgolódva kiszóltam néha, hogy „mindjárt kész vagyok”. Nem idegeskedett, vizslatta a jövő-menő emberforgalmat. Néha beszédbe elegyedett valakivel, máskor meg csak úgy, magában hümmögött..

Kilenc után indultunk el. Szaporáztam volna lépteim, de Kriszti ugyanolyan ritmusban, ahogy eddig is tekintgetett a világra, battyogott mögöttem. Ha megkérdeztem, fáj-e valamije, azért jön ilyen lassan, csak dörmögött az orra alatt, hogy „nem”. Bennem meg gyűlt a feszültség, mert alig haladtunk.

Nem dolgom így, ez, de saját magam megsegítése miatt az autómmal vittem. Amikor nagy nehezen bedöccent mellém, vettem észre, hogy hatalmas zöld, igencsak gyanús dolog éktelenkedik az orrán. Mutató ujjával piszkálni kezdte, én meg rikácsolva-sikítva, nehogy belekenje valahova, kikaptam néhány zsebkendőt a hátsó ülésen heverő csomagból, s belenyomtam az ölébe azzal, hogy ebbe töröljön mindent.

kép forrása pixabay

Út közben a csend uralkodott rajtunk, birtokba véve kis járgányom utasterét. Filozofálgattam, futtattam az agyam, mit, hogyan intézek, miután végzünk. Kriszti kifelé bámult, és a megtelt zsebkendőt markolászta. Nem volt kedvem az egész tortúrához. Cipelni őt magammal, aztán sorban állni a sok beteg között, egy nyamvadt papír miatt. Egyre halmozódott bennem a megkeseredés. Leparkolás után, ahogy a rendelő felé tartottunk,  néhányszor ráripakodtam, hogy szedje a lábát. Feleslegesen. Rá nem volt hatással, tempója nem változott. Magamat viszont hergeltem, hogy nem úgy történnek a dolgok, ahogyan vágyom.

Most, amint szorítom magamra a télikabátot, és figyelem a csálé lépteit, az az érzésem támad, hogy ezt a 3-4 métert, ami elválaszt egymástól minket, soha nem teszi meg. A türelmem ma otthon maradt, tán a cipősszekrényen felejtett kötött, ötujjas, kézmelegítőm mellett hever. Odavakkantom, hogy „gyere már, az isten áldjon meg, hát szétfagyok”. De a szó lepereg. Meg sem hall, észre sem vesz. Kételkedem, hogy felfogja-e, miért vagyunk itt. A járdakockákon tipeg, kerülgeti a jeget, üveges-hártyás tócsát nézeget. Én meg csak várom tehetetlenül, szerencsétlenül, kétségbeesetten, kavargó haraggal a lelkemben.

Az orvoshoz viszonylag hamar, csekély húsz perc várakozással bejutottunk. Krisztike helyet foglalt a  széken, míg én, remélve, hogy pár szó az egész, állva maradtam. A fehérköpenyes, idősödő férfi nekemesett. Elege van a hivatalból, amiért ide küldözgeti „ezeket”, és nevetséges papírmunkára kényszerítik. Az ő feladata a gyógyítás, nem „ilyenekkel” foglalkozni. Csak rá kell nézni, nem lesz  jobban, nem fog javulni az állapota.

A több rétegnyi hacuka alatt elöntött a forróság, mert bár tudtam, hogy a támadó szavak nem a személyemnek szóltak, mégis céltábla lettem.  Az utolsó csepp a pohárban, amitől kicsordult a rég gyűlő tartalom.  Bólogattam. Megértettem. Magam is hasonló, bürokratikus procedúrának éreztem a folyamatot, amit törvény írt elő, és meg kell hajtanunk mindannyiunknak ellőtte a fejünket. A szabályok betartása közös, vállalt feladat.

Krisztike mindeközben elégedetten mustrálgatta a falon lévő képeket. Nem ragadt át belőlünk rá a viharokból semmi sem.. Felhívásra a nevét, születési dátumát, anyja nevét meg tudta mondani, de olyan bonyolult kérdésekre, hogy mennyi egy kiló kenyér ára, vagy, hogy milyen nap van ma, milyen hónapot írunk, a válasz nem sikerült.

A valós helyzet, azaz szellemi állapota korrekt feltérképezése miatt kollégájához  utalta a doktor, nyomatékosítva, hogy ezzel a valódi, rászoruló betegektől vesszük el az időt, és csak az akták számát gyarapítjuk.

Rosszul esett a rám aggatott neheztelés, de nem lehettem tiszteletlen, így hozzácsaptam a saját mérgemhez, tovább dagasztva annak méretét. Minél előbb el akartam hagyni a terepet. Az ajtó csukódása után meglódultam, és egy darabig észre sem vettem, hogy az igyekezetben Krisztike nem követett.

A süvítő télben itt, az udvaron, a reped-kopott, szürke betonon odáig jutok képzeletben, hogy hagyom ezt a napomat tönkretevő asszonyt a csudába. Nem érzem már a kezem, a mínuszok pirosra csipkedik ujjaim, görcsösen kapaszkodok a szövetbe.  Ez a csámpás kis húsgombóc meg semmi hajlandóságot nem mutat a tempósabb haladásra.

Bosszant, hogy nála minden rendben. Hogy neki nem lényeges a hideg, a feladatok szorításában elmúló idő. Sétál. Rácsodálkozik a járókelőkre, betegszállítókra,  házakra. Figyeli a fákat, a széltől  összekoppanó  ágakat. Néha megáll egy kavics, vagy érdekesnek tűnő felirat előtt. Nem is jön, csak hagyja sodorni magát az áramlattal.

Lehúzott cipzárja alól kikandikál pocakja,  félrecsúszott pulóvere. Jobbjával táskája kantárját fogja. Óvatos. Olyan messzinek tűnik. Sejtem, nem jutnak el hozzá a belőlem kifakadó kiáltások. A „menjünk már”, az „igyekezzünk”, a „gyere picit gyorsabban, kérlek” valahol elveszik kettőnk közt a térben. Ő csak van. A maga egyszerűen rejtélyes, vidám világából szemléli a kintet, az ismeretlent, a rohanást. Nem értve, mire jó ez, miért csináljuk. Hiszen úgy is lehet lenni, ahogy ő.

Most 43 éves. Tudom, honnan jött. Életének jelentős részét intézetben töltötte. Bár vannak testvérei, a családja sosem kereste. Néhány éve egy rehabilitációs kezdeményezés során párjával költöztek ki albérletbe a védett falak közül. A férfi agresszív. Mindig az volt. Krisztit tulajdonának tekintette, ha nem úgy viselkedett, ahogy elvárta, elverte. Mégsem akart visszamenni a szabad életből az otthonba. Inkább tűrte a terrort. Ebédért járt naponta egy étkezdébe, néha együtt kirándulni, cukrászdába.

Ősz végén kért meg, hogy töltsünk ki mégis papírt, vissza vágyik a régi helyre. Nem szereti  az urát, mert az nem enged semmit, csak parancsolgat, és bántja. A kérelem elkészült, de orvosi dokumentáció híján nem tudtam beküldeni. Mivel fizikailag sosem beteg, nem állt a rendszerben róla adat. Vélemény nem készülhetett. Megakadt a folyamat.

Január elején hívott fel egy velük kapcsolatban álló gondozó, hogy Krisztike a hajléktalan szállón tartózkodik. Karácsony előtt elege lett, otthagyta a megszokott rosszat. Az utcai szociális segítők szedték össze, hogy meg ne fagyjon, vitték be a melegedőbe. Visszamenni a  férfihez nem akart. Olyan pokoli volt már együtt, hogy annál bármi, bárki jobb.

Hunyorogva nézek le rá, amikor végre beér. Őszintén nevet. Ahogy ajka elvékonyodik, két felső, nagy foga, mint egy nyúlnak, kibukkan. Bárgyú – ártatlan – boci tekintetét a haragtól villámló szemeimbe mélyeszti. „Hát utolértelek végre, de jó, hogy megvártál” harsogja.

Rosszallóan, elégedetlenül csóválom fejem. Aztán, talán a mindenüvé befurakodó szél, talán a pillanatra felsejlő napsugár, vagy valami egészen más, láthatatlan elem váratlanul kisöpri a bennem tomboló feszültséget, háborút, dühöt, veszekedést. Langyosság csiklandozza a mellkasom. Legyintek, feladom.

Innen az ő tempójában lépdelünk. Nem is tudom, hova siettem eddig. Az iroda, a papírok, a tennivalók nem szaladnak el. Meglessük az út repedéseit, a padkára dermedt latyakot. Alaposan körülnézünk a zebránál, és megvárjuk, míg a legtávolabbi kocsi is elhalad. Miután a biztonsági öv bekötésével megbirkózik, ártatlanul kérdezi: „Ugye visszaviszel? Én egyedül eltévedek.”

 Egyértelmű, és egyetlen lehetséges válasz, hogy :  „igen”.