Letettem a gyereket a nagyapjánál, s vele együtt az anyaruhát is. Most a kocsiban ülve, felszabadulva a „felnőttként kell viselkedni” korlátai alól, közel teljes hangerővel hallgatom a rádiót, amit nem mindig élmény, de most mégis ad valamit.

Szavakat, dallamokat, amik rezonálnak a belsőmben felbuzogó energiákkal. „Maradok tollpihe a szélviharban, maradok suttogás az őrült zajban, marad a templom és marad a puszta, marad a csaló, megint megúszta. Ki keres zsályát a mátrai réteken, kinek az álma múlik a közérdeken, sáros a kéz, ami a sorsot húzza …”

Palacsintát sütöttem, mert már vagy egy éve kívánom, de mindig lusta voltam hozzá, ma meg megfeleltek a csillagállások a nagy feladat végrehajtásához.

A valahányadik darabnál beugrott a gyerekkori kép, ahogy apu támaszkodik a mosogató szélén, és várja, hogy elkészüljön az újabb adag. Harminc, negyven darabnál nem adta alább, anyám meg mérgelődött, minek süt ilyen sokat, úgy se fogy el. Aztán szövődtek a történetek tovább, hogy ha anyu látná az én fakó palacsintáimat, meg, hogy megelégszem tízzel, biztos ebbe kötne bele.  De nem érdekel, én így szeretem.