Palacsintát sütöttem, mert már vagy egy éve kívánom, de mindig lusta voltam hozzá, ma meg megfeleltek a csillagállások a nagy feladat végrehajtásához.

A valahányadik darabnál beugrott a gyerekkori kép, ahogy apu támaszkodik a mosogató szélén, és várja, hogy elkészüljön az újabb adag. Harminc, negyven darabnál nem adta alább, anyám meg mérgelődött, minek süt ilyen sokat, úgy se fogy el. Aztán szövődtek a történetek tovább, hogy ha anyu látná az én fakó palacsintáimat, meg, hogy megelégszem tízzel, biztos ebbe kötne bele.  De nem érdekel, én így szeretem.

Elábrándoztam, írni kéne valamit. Valami ütőset. Apuról? Anyuról? De mit? Olvasná-e egyáltalán valaki? A múltkor is meguntam. Kiraktam egy- két szösszenetet, aztán tessék, abba is hagytam. Így nincs értelme, az olvasó nyilván rendszerességet várna, mindig valami frisset, egyre jobbat, tanulságosat. Lusta vagyok, na. Nem nekem való a blogírás. Vagy mégis? Téma lenne egy csomó. Az ügyfeleim, hajléktalanok. Igen, róluk lenne mit mondani. De kinek? A stílusom se a régi, a szókincsem sehol.

Szomorú, hogy itt vagyok ennyi idősen, és nem tudom, mit akarok. Az ábrándozás szintjén maradok, mint kamasz koromban. Aztán visszajött apu képe megint, ahogy csóválja svájcisapkás fejét, mert én épp idétlenkedek, teljes hangerővel ordítom a konyha közepén, hogy : „hipp, hopp, hepehupa, pipi tolla pihe-puha”, s közben szökdécselek, meg kaszálok a kezemmel. Örülök épp a sütésnek, a konyhának, az olajszagnak még őszintén, nem törődve a rosszalló felnőtt pillantásokkal. Meg a „nem lesz ennek jó vége leány” kijelentésekkel.

Ellágyulva az emléktől, mosolyogva simogattam meg áhítattal rám bámuló kutyám fejét, és dobtam fel a megfordításhoz a palacsintát.  Nagyon régen volt!  Mégis jó volt ezekkel repülni, hagyni, hogy a múlt képei átváltsanak egy pillanat alatt a jövő terveibe. Az utolsó kanállal csorgattam a serpenyőbe, amikor kopogott a szomszéd néni, mert életbe vágóan fontos volt megtudnia, én is fázom-e ebben a kurva hideg lakásban? Miután megmutattam a vastag térdzoknimat, és a három réteg felsőruhát, megnyugodott, és hagyta, hogy megelőzzem a palacsintavészt, azaz, hogy szénné égjen.

Kivettem a hűtőből a tegnapi brassóit, hogy felmelegítve, a rizzsel ez legyen az ebédem, amikor hirtelen rám tört egy érzés. A szívemben jelent meg.  Csavargatni kezdte olyan erővel, hogy menekülni akartam előle. Eltüntetni, kitörölni, vagy elfutni messzire,  gyorsan,  ne érhessen utol.

Mi a csuda történt? Az előbb még andalodva, szeretettel játszottam az időből felbukkanó történetekkel. Jól éreztem magam, szórakoztatott, örömöm leltem bennük. Akkor ez most mi? Mi ez a fájdalom? Mi ez a rettegés?  Visszapörgettem , mint egy lassított felvételt az egészet. Ahogy állok a tűzhelynél, ahogy ábrándozom, a szomszéd nénit, a kutyát… és bevillant: HALÁL.

Valami kis computer a fejemben összeszőtte az eseményeket, és mindenhez hozzácsatolta a szót. Aztán a többi elveszett, és már csak ez maradt. Apám halott. A gyerekkorom halott, az első, második, harmadik kutyám halott, a terveim halottak.. a hús, amit eszek, halott …  én is meghalok….

Figyeltem, ahogy átgázolt bennem. A szívem az agyamban dobogott.  Kezem, lában jég hidegnek éreztem. A gyomromban keletkezett üresség elindult, felfelé haladt, és kicsordult a könnyem. Valami fájt belül, de nem tudtam meghatározni, mi az. Lefagyasztott, megdermesztett, és mozdulatlanná tett. Megmelegedett az étel. Néhány falatot a szememből folyó sós vizemmel ízesítettem, míg tányéromból a forró rizzsel számba pakoltam. Rám telepedett a bánat, mázsás kövei húzták a vállam, és minden élethez való inspirációm elmosódott a semmiben.

Arra gondoltam, milyen jó annak, akinek van hite. Aki tudja, nem csak ennyi az élet. Nem csak a kopott konyha, a felmelegített ebéd, a palacsintasütő, az olajfolt a falon, a szomszéddal való kényszerű, udvarias beszéd, az esőcseppek koppanása az ablakon, a parkolóból kitolató autó zaja, a rigók füttye, a távolban szirénázó mentőautó. Az évszakok egymásutánisága, a temető látogatás halottak napján, a karácsonyi ebéd, a semmire se jó szülinapi ajándék, az egyre szaporodó ősz hajszálak, az öregedő, gyengülő, ráncos test, a megkopott tekintet.

Aki tudja, hogy van tovább. Aki felismeri, hogy az élet egy kölcsönkapott ruha, s nem szomorkodik, ha vissza kell adni, és örömmel használja, amíg nála lehet. Aki felismeri, hogy minden ajándék, és nyitott, kíváncsi tekintettel néz reggel az új nap elé, vajon milyen meglepetéseket tartogat?

Ahogy játszottam a könnyekkel, sírtam a bánattal, ha már így meglátogatott, a változás körülölelt. Új szavak bukkantak elő : újjászületés, feltámadás, végtelen, körforgás, remény, figyelem, isten. Palacsinta.

Lassan csorgatom a mézes kakaót a dióval megtöltött adagra, majd beleharapok. Szétterjednek a számban az ízek, és érzem, hogy ez jó.