A koraőszi estén a Mester a szalmakunyhó közepén,  egy földre dobott, felfordított műanyag rekeszen kuporog. Bozontos haja szinte eltakarja arcát, vajas kenyeret majszol. Néha bicskájával vág hozzá a sajtból, s a körülötte settenkedő- dörgölőző vörös macskának is nyújt belőle egy-egy falatot.

Rólam van szó. Az ajtónak készülő nyílásban állok. Félig rá figyelek, félig a rétet, a fák közül előbújó, a tájra lassan telepedő, szürke-szitáló alkonyatot.

Sok mindent kérdez. Hogyan élek, mivel foglalkozom, jó-e az úgy, ezt akarom-e tényleg? Mintha csak magammal beszélnék. Ezek évek óta újra és újra felbukkanó mondatok. A helyemen vagyok? A saját életem ez valóban? El-el kalandozik a figyelmem. Belemerülök a kinti csend madárcsicsergésébe.