A koraőszi estén a Mester a szalmakunyhó közepén,  egy földre dobott, felfordított műanyag rekeszen kuporog. Bozontos haja szinte eltakarja arcát, vajas kenyeret majszol. Néha bicskájával vág hozzá a sajtból, s a körülötte settenkedő- dörgölőző vörös macskának is nyújt belőle egy-egy falatot.

Rólam van szó. Az ajtónak készülő nyílásban állok. Félig rá figyelek, félig a rétet, a fák közül előbújó, a tájra lassan telepedő, szürke-szitáló alkonyatot.

Sok mindent kérdez. Hogyan élek, mivel foglalkozom, jó-e az úgy, ezt akarom-e tényleg? Mintha csak magammal beszélnék. Ezek évek óta újra és újra felbukkanó mondatok. A helyemen vagyok? A saját életem ez valóban? El-el kalandozik a figyelmem. Belemerülök a kinti csend madárcsicsergésébe.

Aztán mond valamit, miközben sártól maszatos kezét az ég felé emeli.

„Alkottál, teremtettél, hoztál létre valamit mostanában? Látod, én közgazdász voltam, és kétkezi építőmunkás lettem. És ez örömet hoz.”

Zavartba jövök. A korábbi kérdéseket megkerültem azzal, hogy kell a pénz, a gyerekem egyedül nevelem, nem lehet csak úgy kilépni abból, ami jól bejáratott. De, hogy miért nem alkotok, arra nem tudok mentséget.

Két nap múlva otthon, a betonfalak ridegsége közt, szokásos esti közösségi oldal – böngészés folyamán, amikor minden lényegtelen lényegeges, és minden fontos jelentőség nélkül marad, egy csoportba valaki betesz egy linket. Kíváncsi kezem rákattint, és megnyílik egy fazekas központ weboldala. Megragad. Lapozgatom, kiderül, a gyakorlati képzés itt van a közelben. Jelentkezem. Azon a héten már a műhelyben vagyok.

Azóta az idők úgy telnek, hogy a pénteket várom. Azt az öt órát, amikor szabad koszosnak lenni, amikor tapicskolni lehet az agyagban, amikor időnként születik valami új a kezeim között. Amikor belemerülhetek az alkotásba. Amikor felszabadultság, nevetés, barátságosság, megértés, kedvesség vesz körül, és teremtődik bennem és általam is. Amikor elsuhannak a gondok, és nyavalyák, mert jó emberekkel vagyok, jó helyen.

Nem tudom, mire jutok, meddig tart. A jövő talán nem is lényeges. A pillanatok megélései a fontosak. A zsigereimben, sejtjeimben, véremben ott lüktet a szerelem.

Köszönöm Géza, Zsuzsa, Judit.