Épp későben vagyok egy szombat délelőtti programról, mert bár a telefonom beállítottam, és le is játszotta a kedves ébresztő zenét, azonnali felpattanás és friss, üde fürdés és öltözködés helyett a párnák közt durmolást választottam, és befordultam a fal felé.

Ennek a levét leginkább kedves háziállatom issza, mert a szokásos egy órás séta helyett most csak egy gyors ház körüli pisire van idő. No, de ez is benne volt a pakliban, amikor engem választott gazdinak.  Ráadásul esik az eső. Ernyővel és futópórázzal nehéz a közlekedés. Amikor az épület sarkánál bekanyarodunk, észreveszem a két lépcsőházzal arrébb lakó mopszot, medve méretű gazdáját, és annak másfél év körüli gyermekét. A kisfiú fogja a pórázt, anyuka az egyik földszinti ablaknál beszélget valakivel.

Tizenkettedikén, hétfőn, a naptárra pillantva tudatosítom magamban, hogy anyám névnapja van, fel kell köszönteni. Aztán estére elfelejtem, és nem hívom fel. Se kedden, se szerdán, se csütörtökön, se pénteken.

Viszont szombaton, fél órával a virágbolt zárása előtt eszembe jut, így el is ballagok, és készíttetek két kedves csokrocskát. Az egyiket én, a másikat csemetécském adja majd át. Így szoktuk ezt évek óta.