Épp későben vagyok egy szombat délelőtti programról, mert bár a telefonom beállítottam, és le is játszotta a kedves ébresztő zenét, azonnali felpattanás és friss, üde fürdés és öltözködés helyett a párnák közt durmolást választottam, és befordultam a fal felé.

Ennek a levét leginkább kedves háziállatom issza, mert a szokásos egy órás séta helyett most csak egy gyors ház körüli pisire van idő. No, de ez is benne volt a pakliban, amikor engem választott gazdinak.  Ráadásul esik az eső. Ernyővel és futópórázzal nehéz a közlekedés. Amikor az épület sarkánál bekanyarodunk, észreveszem a két lépcsőházzal arrébb lakó mopszot, medve méretű gazdáját, és annak másfél év körüli gyermekét. A kisfiú fogja a pórázt, anyuka az egyik földszinti ablaknál beszélget valakivel.

Mivel ezzel a kutyával korábban is rossz tapasztalataink voltak, mindig támadó szándékot mutatott az enyém iránt, a konfliktus elkerülése érdekében azt választom, hogy a bokáig érő vizes fűben megyek tovább vagy húsz méteren, bevállalva ezzel a cipő és nadrágcserét és a rendezvényről való biztos elkésést. Hiába az óvintézkedés, a turcsi orrú kihasználja az alkalmat, hogy gyenge kezekben van, és morogva, vicsorogva felénk rohan. Kisgazditól elrántva a köteléket, megtámadja kedvencemet. Beleharap a csánkjába. Vizslám borzolja a hátán a szőrt, hisz nyilván nem esett jól a marás, de egyebet nem tesz.

Viszont én, mivel amúgy is felpörgetett, zaklatott állapotban vagyok, elveszítem az eszem, és kiabálni kezdek, hogy ha azonnal nem fogja meg a köcsög kutyáját, én is elengedem az enyémet.

A tőlem súlyra és magasságra is legalább kétszer nagyobb nő megindul. Jó húsz centire az arcomtól megáll, behajol az esővédőm alá, úgy mondja a magáét. Érzem a tüdejéből és szájából áradó, reggelivel és kávéval kevert áporodott cigaretta szagot.  Egy csomó új dolgot tudok meg magamról. Például, hogy én vagyok a köcsög, mert kiabálok. Figyelmetlen vagyok, mert nem vigyáztam jobban. Vak vagyok, mert nem láttam, hogy egy kisgyerek vezeti a kutyát. Felesleges vagyok, mert nem erre kellene sétálnom. Bunkó vagyok, mert meg mertem szólalni.

Egy darabig várok tétován, földbe gyökerezett lábakkal, azon vajúdva, hogy vajon mi a jó döntés: folytatni a veszekedést, kiváltva esetleg ezzel azt, hogy még közelebbről megismerhessem a szimpatikusnak nem nevezhető személyt, vagy a továbbhaladás. Mivel interakciónk folyama nyilván nem abba torkollik, hogy meghívom magunkhoz egy reggeli teára, hogy bent, a melegben folytassuk a diskurzust, az utóbbi variációt választom, s tovább ballagunk ebemmel.

Az utca végéig zeng, ahogy újdonsült ismerősöm magyarázza gyermekének, hogy „ez egy buta néni volt, egy nagyon buta néni, nem kell vele foglalkozni.”

Amikor már nem lát senki, lehajolok sétatársamhoz, és halkan a fülébe súgom, hogy „ez egy buta kutya volt, egy nagyon buta kutya, nem kell vele foglalkozni”.