Tizenkettedikén, hétfőn, a naptárra pillantva tudatosítom magamban, hogy anyám névnapja van, fel kell köszönteni. Aztán estére elfelejtem, és nem hívom fel. Se kedden, se szerdán, se csütörtökön, se pénteken.

Viszont szombaton, fél órával a virágbolt zárása előtt eszembe jut, így el is ballagok, és készíttetek két kedves csokrocskát. Az egyiket én, a másikat csemetécském adja majd át. Így szoktuk ezt évek óta.

Az üzletben kicsit dilemmázok, ugyanis az eladók közül ez egyik férfi, és velem ő tudna foglalkozni, mert a nő épp valaki mást szolgál ki. Nehezen képzelem el, hogy egy úriember csokrot kössön, végül mégis rászánom magam, és elmondom, hogy mit szeretnék. Mindegyik összeállításba két gerbera és egy rózsa kerül, csak más színekben. Meglepően jól sikerülnek, elégedett vagyok.

Rögvest neki is indulunk a nem túl hosszú útnak, és közben abban reménykedem, hogy finom házi kosztot eszünk ebédre. Talán csirkepörkölt lesz, uborkasalátával? Meg egy kis süti?

A kapu nyitva. Ezt jó jelnek vélem, nyilván vár ránk. A lakásba lépve azonnal az ünnepeltbe botlunk, épp a szobából jön kifelé. Nem teketóriázunk sokat, Andris nyújtja a virágot azzal, hogy:

– Boldog névnapot!

Anyu bizonytalanul veszi át az ajándékot, furcsa, zavart grimasz fut át az arcán, szemöldökét összehúzza, fejét is megrázza kicsit, és csodálkozva kérdezi:

– Miért, most van a névnapom?

– Hát most volt tizenkettedike, nem? – válaszolok a kérdezett helyett, s közben azt gondolom, hogy szegény mama, tényleg öregszik, talán ezek a szenilitás első jelei, arra sem emlékszik, mikor van a névnapja.

– Jaaaa, az tényleg, most volt. – feleli tétován, de beletörődve az eseményekbe, s nyúl az én virágaimért is.

Azonban félúton, ott, a hideg falusi ház hideg előszobájában, a kopott, százéves kinyitható tükör előtt az ég felől valami isteni fény bocsáttatik be az agyamba, miáltal megvilágosodik az elmém, és rájövök, hogy most október van, anyám Mária, tehát egy hónappal ezelőtt volt a névnapja, és fel is köszöntöttük akkor. Is.

– Ööööö.. boldog októbert ! – vágom ki magam egy zseniális húzással.

A konyhában nem vár ünnepi ebéd.