Letettem a gyereket a nagyapjánál, s vele együtt az anyaruhát is. Most a kocsiban ülve, felszabadulva a „felnőttként kell viselkedni” korlátai alól, közel teljes hangerővel hallgatom a rádiót, amit nem mindig élmény, de most mégis ad valamit.

Szavakat, dallamokat, amik rezonálnak a belsőmben felbuzogó energiákkal. „Maradok tollpihe a szélviharban, maradok suttogás az őrült zajban, marad a templom és marad a puszta, marad a csaló, megint megúszta. Ki keres zsályát a mátrai réteken, kinek az álma múlik a közérdeken, sáros a kéz, ami a sorsot húzza …”

Valahogy megnyílik a tér. A félhomályba vesző úttest megszelídül, a két oldalt elterülő mező tágassága beköltözik a szívembe. Egyedül vagyok. A csomagtartóban kuksoló kutyám lihegése beleolvad a madárcsicsergésbe.  Nincs határ. A távolból előtűnő dombok sötétje beleveszik az alkonyodó ég vörösébe, sárgájába. A kontraszt természetes, és egyértelmű.

Belém folynak a fák, az útjelző karók, a szembe jövő biciklis, motoros, autós, lovas kocsi, a házak, a kerítések, a templom, a jelzőlámpa, a buszmegállóban csókolózó szerelmespár, az üzletek reklámfeliratai, a város vége  tábla, az erőmű kifüstölt kéménye…

Átjár a lényeg.

Olyan parányi vagyok a MINDEN-hez képest! Mégis olyan hatalmas, mint semmi más.  Hisz észre tudom venni, meg tudom látni, meg tudom hallani, meg tudom szagolni, tapintani, kóstolni ami körülvesz. Kapcsolódni tudok. Bele tudok menni. Közeledni hozzá, távolodni tőle. Vele lenni, eldobni, használni, tudomást sem venni róla, gyönyörködni benne, utálni, bosszankodni miatta, nevetni rajta, együtt érezni vele.

Vagyok.

Csoda ez. Kicsordul a könnyem, s tudom, ha akarnám, szivárvány gyúlhatna belőle az égre.