Amikor megbeszélem a találkozót Vele, akit egy ideje Mesteremnek tekintek, mert a vele való beszélgetések, levelezések, az általa feltett kérdések olyan felismeréseket hoznak saját működésemmel kapcsolatban, melyekre eddigi életemben még nem volt példa, ragyog a lelkem. Vágyom rá, hogy láthassam, szeretek a közelében lenni, mindig új a megtapasztalás, mindig gazdagabban jövök haza.

Amellett, hogy tisztelem, és felnézek rá, működik bennem más is. Azt látom, hogy az élet bizonyos területein nem elég praktikusan mozog. Segíteni akarok, talán hálám jeléül, vagy, hogy a kapcsolódásnak oka lehessen. Ötletekkel bombázom nap, mint nap, mit hogyan lehetne, mi hogyan volna szerintem jobb. Nem utasít el, de nem is fogadja a sokszor kinyújtott kezet. Emiatt bizonytalan vagyok. Most is azzal a céllal utazom, hogy elé tárjam újabb agyremekeim.

Mielőtt kocsiba ülök, egy sms-t küldök, ha most szól, hogy mégsem akar látni, még időben van, nem indulok el. Nem érkezik válasz, így neki vágok az őszi világnak. Az erdőkön át ívelő, kanyargós út elvarázsol. Megtelik a szemem színekkel. Simogató sárgákkal,  borongós bordókkal,  zizegő zöldekkel, békítő barnákkal. Ha tehetném, belefutnék a rétekbe, szántókba, hogy egész lényem által magamba szívhassam az élményt. Érezhessem az ősz puha, beborító melegségét. Nem teszem, célom vezet.

Amikor megpillantom a falutáblát, akkor csörren meg a telefonom. Ő hív. Rosszul van, gyenge, ne menjek. Hiába szentségelek, hogy itt állok épp a település határán, és hiába kecsegtetem a hozott ajándékkal, hajthatatlan. Nem fogad. Elgurulok a házig, leparkolok, teszek egy sétát a kertben, csomagom meg egy biztonságos helyre rakom, ahol megtalálhatja, ha keresi.

Hazafelé veszekszem vele az úton. Egyre jobban felhergelem magam, mert meggyőződésem, hogy rosszul csinál valamit, és én meg tudnám oldani, képes lennék rendbe hozni, ha engedné. Most nem élvezem a tájat. Csak a megoldási terveket kiabálom képzeletben felé.

Otthon telefonon barátaimra zúdítom az élményt. Mind azt tanácsolják, hagyjam a csudába, hiszen az ő élete, nem az én dolgom, semmi közöm hozzá, nem kéri ezt. Nem vagyok képes meghallani, amit mondanak, mert agyamban olyan hangosan dobol az indulat, hogy nem értelmezhetőek miatta a kívülről érkező impulzusok. Haragomban sírok.

Reggel még mindig a támadó energiában vagyok, cinikusan megjegyzem egy számára küldött üzenetben, hogy akár örülhetett volna nekem. Érzékeli a gúnyt. Jelzi, hogy a folyamatos segíteni akarásom, és dörömbölésem nem könnyű energiákat hoz számára.

Hirtelen látom, mit csinálok, és végre érzékelem, milyen erőszakos a megmentési késztetésem, a megmondani akarásom. Most meg ezért bömbölök. Mert a jónak induló szándékaim agresszióként érkeznek meg a túloldalra. Valamit nagyon rosszul művelek.

Aztán képzeletben megint veszekszem, de már az egész világgal. Miért nem értik meg, fogadják el, hogy  segítenem kell, bennem ez ösztönös. Kiabálok mindenkivel, aki életem során nem értette meg, hogy tudom, mi kell neki, tudom, mi  megoldás. Csak  jót akarok, miért nem lehet elfogadni, megérteni a szándékaim,  hogy milyen más  lehetne minden általam??? És különben is! Mindenkinek joga van ahhoz, hogy segítséghez jusson, és megkapja, amire szüksége van.

Ennél a mondatnál áll meg az ész. Ez a mondat hozza el a megértést. Leragadok, és elismételem párszor, hogy belevésődjön örökre a zsigereimbe.

MINDENKINEK JOGA VAN AHHOZ, HOGY MEGKAPJA, AMIRE SZÜKSÉGE VAN.

Soha senkitől sem kérdeztem még meg, mire van szüksége. Csak adni akarok valamit, ami szerintem megoldás ez életére. Amitől szerintem jobb lesz minden, ami elhozza a gyógyulást, és örömöt. De ez az én elképzelésem. Honnan tudhatnám egészen bizonyosan, hogy annak a másik embernek egy adott helyzetben valóban pont arra van-e igénye, amit én kínálok, ha figyelmen kívül hagyom őt, magát?

Nehéz, mert egészen másképp működöm (vagy működtem eddig). Viszont most értettem meg ezt a sokak által sokszor szajkózott Mahatma Ghandi idézetet: „Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban”.

Ezért bár félelmetes, mert benne van az azonnali elutasítás lehetősége is, mégis legbelül tudom, hogy a helyes kérdések eztán ezek kell, hogy legyenek:

Mi az, amit tehetnék érted?
Mi az, amit te, jelenlegi állapotodban szívesen kapnál tőlem?
Mi az, ami befogadható számodra?
Mi az, ami hozzájárulás lehet az életedhez, és én meg tudom adni?
Hogyan, miben tudok segíteni úgy, hogy az Neked legyen jó?