Lényem rejtett zugaiban, felkutathatatlan tájak eldugott szegletében időnként szárba szökken egy kis gondolatcsíra, mely azt sugallja, hogy kellene nekem ide egy férfi. Hogy mire? A funkcióit egyelőre nem tudom pontosan meghatározni. Sokkal egyszerűbb a dolog a tárgyakkal. A mosógép ruhatisztításra, a vasaló anyagok kiegyengetésére, az edények főzésre valók. De egy férfi? Mitől lehetne hasznos, kívánatos, vágynivaló?

A régmúltból persze vannak emlékeim, hogy milyen is az, amikor itt van, de oly haloványak, hogy előkotorni, és leporolgatni, fény felé fordítani, hogy jobban látszódjanak, kiélesedjenek a részletek, nincs kedvem. Derengenek izzó pillantások, bizsergető suttogások, gyengéd érintések, puha összebújások, szenvedélyes ölelések, vidám csavargások, kóstolgatós együttfőzések. De a  romantikát azonnal sárba  tiporják a semmitmondó nézések, a durva veszekedések, a hideg elfordulások, az unalmas tévézések, a magányos alvások képei.

És mégis, ahogy a gondolatnövényke kibújik, indíttatást érzek a társkereső oldal megnyitására. Hátha majd most, pont nekem, pont ide elérkezik a meghatározhatatlan funkciókkal és paraméterekkel rendelkező úr, hogy hozzon valamit, amire szükségem van.

Korábbi, levelezgetős kudarcaimon túllépve elhatározom, hogy ha törik, ha szakad, minden előítéletem félreteszem, és eljutok a személyes találkozóig.

Zoli 48 éves. Egy közeli faluban lakik, egyedül neveli fiát. Már a második levélben találkozót kér. Ugyan a gyomrom kissé beleremeg, de igent válaszolok. Otthonomhoz közel, egy parkoló a megbeszélt helyszín. Időben érkezem. Nálam kicsit magasabb, kopasz. Puha, száraz, meleg a kézfogása. Szimpatikusan egyszerű. Sétálni akar, így a tömbök közé indulunk útnak. Nem ellenszenves, de úgy érzem, valami nem egészen stimmel. Közös beszédtémák akadnak bőven. Gyereknevelés, spiritualitás, előző kapcsolatok. Korzózunk a lakótelepen, mintha valaki előre kiadta volna hány kört kell még megtenni. Kellemes a társasága, de nem vágyom rá, hogy újra lássam. Ő azonban lelkes, állítása szerint pont ilyen nőt kért magának az Univerzumtól. Vacillálok, mi legyen.

Emailben azt írom, hogy bár megnyerőnek találtam, mint embert, de nem ragadott meg, mint férfi. Neheztel, nem érti a döntésemet, mert szerinte minden jól indult. Levelezgetünk. Adok még egy esélyt. Leginkább magamnak arra, hogy rájöjjek, mi is az, ami zavar.  Most a szomszéd város egyik tavánál találkozunk. Amellett, hogy ráébredek, milyen kicsinyes, hisz még egy fagyira vagy üdítőre sem hív meg, holott akár egy ebéd is beleférne, az első kör megtétele közben kiderül gyanakvásom oka. Csak két hónapja szakított vele a barátnője, akivel 10 éve együtt vannak. A nő rendszeresen teszi ezt. Eddig mindig kibékültek.  Sokat gondol rá, hiányzik a nevetése, a bőre érintése, ahogy főz, ahogy együtt vannak. Innentől segítő tanácsadásba fordul a randevú. Először is tisztázom, többre tartom magam annál, mintsem valaki helyett pótlék legyek. Aztán javaslom, ne adja fel, próbálkozzon, hisz, ha szereti, és fontos, akkor egy kis civakodás után nem kell azonnal mást keresni. Ebben maradunk. Pár nap múlva látom a közösségi oldalon az új fotókat, ahogy egymás mellett szeretetben ülnek egy sziklán. Én meg kikerülök az ismerősök köréből.

János 60 kilométerre él, amit én soknak találok, de szerinte semmiség. A bevásárlóközpont parkolójában találkozunk, innen megyünk a csónakázó tóhoz. Csak két évvel idősebb nálam, de hatvannak néz ki. Megtört tekintet, karikás szem, kopott ing, kopott autó. Elvált, három gyereke egy hétig nála, egy hétig a volt feleségnél lakik. Körözünk a víz melletti kavicsos úton. A büfébe azért nem megyünk, mert sokan vannak, és ez feszélyezi. Egy céget vezet, több nyelven beszél, és belefáradt a sok randiba. Pont ilyen vékony nőt keres, a 45 kilós testsúly az ideális. Amikor leülünk egy padra, szembe kell fordulnunk egymással, mert tudja, hogy a nők a férfi szemét, kezét és fenekét nézik meg, az alapján kategorizálnak. Vizsgáljam tehát jól meg, mit olvasok ki. Esdeklő a tekintete, szomorú, kutya-szerű. Sajnálom inkább, mint hogy az érintésére vágynék. Hagy beszélni, mert szerinte érdekes vagyok, és el tudná képzelni a távkapcsolatot. Én nem.

Emailben veszek búcsút tőle is. Felrója, hogy  nem adtam puszit, meg, hogy ha tudta volna, hogy ez lesz a végkifejlet, nem utazik ennyit.

Attila ötven felett jár pár évvel, de mosolya sármos, a képen legalábbis. Közeli településen található az otthona. Extrém sportokat űz, elvált, két gyerek, és néhány hosszabb párkapcsolat van a tarsolyában. Az ismerkedés elején vagyunk, amikor jelzi, hogy néhány napig nem lesz elérhető interneten. Spontán módon még azon a hétvégén összefutunk egy rendezvényen. Sokkol a találkozás, nem a legjobb formámban vagyok, így a legidétlenebb énem szedem elő. Nem zavarja. A mosoly ismerős, de elcsodálkozom, milyen alacsony, bár izmai megfeszülnek minden mozdulatra. Ez tetszik. Érdeklődő és kedves, én meg fagyott állapotomban igeneket és nemeket tudok csak kinyögni. Másnap levélben telefonszámot cserélünk, és találkozót beszélünk meg. Sétálunk. De most végre nem egy tó, hanem a hegy, erdő, kilátó a terep. Kapok virágot, igazi lovag. Négy óra barangolás és beszélgetés után elhív ebédelni. Egészen meglepődöm, a korábbi urak viselkedéséből kiindulva nem várok ilyet. Lesz folytatás, legalábbis azt ígéri, hamarosan felhív. Munkája elszólítja, nem tudni, mikor jön haza újra, de keresni fog. Egy hét elteltével rákérdezek, komolyan gondolta-e, mert ha nem, akkor lépek tovább. Bocsánatot kér.

Meghívom saját két kezem által készített vacsorára. Egy órával korábban jön az egyeztetettnél. Virágot és fagyit hoz, de nem izgalmat érzek, inkább feszélyez, hogy nem tartja magát a megbeszéltekhez. Csevegünk, unalmas. Vagyis unalmasnak gondolom magam az ő különös életéhez képest. Egyre inkább a nem tetsző dolgokra figyelek. Hogy folyton jön megy,  csak a veszély érdekli, csak az izgalom, és nem érti, hogy lehet így élni, ahogy én. Azzal köszönünk el, hogy majd jelentkezik.  Kikísérem, és mire a lakásba visszaérek, törlöm a telefonszámát. Nem erre vágyom.

A regisztráció törlése mellett döntök. Ám utolsó esélyként a felső korhatárt 60 évre tolom ki, és megnézem az ajánlatot.  Megragad egy profilkép. Béla rejtőzködik mögötte. És bár nem szoktam ilyet, mert elvem, hogy a férfi legyen férfi és kezdeményezzen, ha akar valamit, mégis nyomok egy „tetszik”-et a fotóra. Hamarosan érdeklődő levél érkezik, vajon mi közös lehet bennünk. Elolvasom a bemutatkozást. Egy igazán különös, intelligens, vonzó férfi képe tárul elém. Rátalálok a honlapjára, blogjára, ahogy tanulmányozom, egyre inkább megkedvelem. A levelezésben inkább én vagyok aktív, rövid, de elgondolkodtató válaszai érzelmeket keltenek bennem. Kíváncsivá tesz. Találkozunk. Én megyek.  „Csak úgy” keresem fel, megnézni, hogyan él. Dús hajkoronája, mélyreható kék szeme, tekintete, kézfogása, fiatalos, fürge testmozgása, egészen különleges életmódja lenyűgöz. A sikertelen házasságok, és némileg befuccsolt vállalkozása nem keseríti el, teljesnek érzi az életét. Figyelem. Magával ragad, csodálni kezdem. Egészen mélyen, belül feléled valami. Lelkes vagyok, hogy talán nem csak a selejt van az interneten,  és kibontakozhat egy egészen csodálatos kaland. Írásban társalgunk. Szeretem kitárni a szívem. Kedvesen irányít, önmagamba nézésekre sarkall, de nem bőbeszédű. Mesternek nevezem. Nagy felismeréseim vannak magamról, működéseimről, életem fordulatairól. Ez jó. Izgalmas minden nap.

Ahogy telnek a hetek, lassan rájövök, ez  egy másfajta kapcsolat.  Nem a nő mozdul meg bennem, gyermeki énem rajong egy vágyott és vetített apakép felé. Keserédes a felismerés. Lehet másképp vonzódni, és szeretni, nem csak a  megszokott sablonok szerint.

Elteszem a tervem.  Nem örökre. Itt a tél. Most a befelé fordulás ideje van. A gondolatmagocska pihen.