Novemberi esőben indulok az adóhivatalba, egy ügyfelem elveszett adókártyáját pótoltatni. Nyafogós vagyok. Nem szeretem, hogy beázik a cipőm, hogy hideg az ülés a kocsiban, hogy be vannak párásodva az ablakok.

Az egyirányú utcákon vagy negyed órát keringek, mire találok végre parkolóhelyet. Örömteli, hogy a bejárathoz majdnem közel. A padka mellé állok, sok más autó mögé.

Bent kedves a biztonsági őrnek öltözött portás. Ad sorszámot, amivel pár percen belül be is kerülök. Kezdem hinni, mégiscsak jó nap ez a mai. Aztán kiderül, hogy mégsem, egy irat hiányzik, indulhatok vissza a város másik végében lévő irodába.

Egyre jobban szakad, nyakamon, arcomon érzem a hideg cseppek ütődését. Fáj. Morgolódva ülök be a járműbe, a ridegség továbbra sem nyeri el a tetszésem. Indítanék, amikor meglátom, hogy a szélvédőn kívül van valami furcsa, nagy szürke tárgy. Alatta pedig egy ázott papírfecni, „koccantam, hívjon” felirattal és telefonszámmal. Boldogtalan vagyok, hogy ki kell újra szállnom, mert esernyőm nem lévén már így is átázott ruhám, hajam. Mégis el kell távolítanom az akadályokat az ablakból. Miközben a sáros műanyag valamit leveszem az üvegről, hívom a számot. Körbejárom kétszer a járgányt, semmi hibát nem látok. A telefon kicseng, nem veszik fel. Mérgesen ülök vissza, indulok a dolgomra.

Csak, hogy továbbra se áramoljon vidámság a napomba, pirosat kapok már rögtön az első lámpánál. Az előttem lévő ügyetlenkedése miatt benne maradunk a következőben is. Bosszankodom, és a hangulat magával ragad. Fekete árnyként borulnak rám a történetek.

Az autómnak semmi baja. Ha valaki valóban belém jött, akkor ez a szürke valami, ami most az ülésem mögött hever, az ő kocsijáról való. De minek tette ide? Milyen autó lehetett? Mi ez az izé egyáltalán? Milyen ember az ilyen, aki iderak a szélvédőmre egy vackot? Ez a bizonyítéka? De akkor miért hagyta itt? Azt akarja, hogy én fizessek? Úr isten, biztos nem jó helyen parkoltam. Ez közterület felügyelő. De voltak  előttem mások, akkor ők is tilosban álltak. De én a sor legvégén voltam, lehet, hogy ott nem szabad? Mi a fenének hívtam fel??  Olvastam már róla, hogy vannak olyan telefonszámok, amiket, ha felhívunk, lezabálják az egyenleget. A fenébe, ez tuti olyan, fizethetem majd a sok tízezret. Ha rossz helyen álltam tényleg, a koccanó már biztos bement a rendőrségre. Mire visszaérek az irodához, ott fognak várni. Micsoda égés.

Hiába megyek zöldhullámmal, hiába állok nem túl messze a bejárathoz, nem veszem észre a jót. Az irodában a kollégáknak is elmesélem, hogy valaki odarakott az üvegre egy akármit, ami nem is az enyém, és ráadásul mivel felhívtam, már a számom is tudja. Hogy lehet ekkora balfék?

A szükséges iratot épp magamhoz veszem, mikor cseng a mobil. Egy kellemes férfihang szól, hogy nem fogadott hívása volt tőlem. Elmondom, hogy a szélvédőmön találtam a számot egy cetlin.

A hang az eddigi kedvesnél is kedvesebbre vált. És furcsa párbeszéd alakul ki köztünk.

–  Óóóóó, nagyon szégyellem magam. Rettentő rossz napom van ma. Igazán sajnálom – kezd bele.

– Mit is? – kérdem gyanakodva.

– Koccantam a kocsijával, amikor kanyarodtam – válaszol továbbra is szimpatikusan.

– Az enyémnek semmi baja – állítom határozottan.

– De, nekimentem. Igaz, csak lassan, nem ütköztem nagyot – meséli.

– Az autóval minden rendben, szerintem téved. – hitetlenkedek, és közben azt gondolom, ez biztos valami átverős műsor.

– A szélvédőre tettem, ami letört – emlékeztet a szürke tárgyra.

– Kétszer körbejártam, nem hiányzik róla semmi – nem engedek az igazamból, és egészen biztos vagyok benne, hogy ez valami vicc.

– Ne haragudjon, kérem, mondja meg, hol van, visszarakom – szinte esdekel.

– Az én kocsimon minden megvan, nem törött le semmi, ez bizonyára tévedés – kezdem unni, és le akarom már rázni.

–  A bal hátsó sárvédője az, higgye el, direkt otthagytam, tényleg nagyon rossz napom van ma – sóhajtozik.

– Körbejártam kétszer, megvolt rajta minden, nem érek rá, zárjuk ezt le jó? – már zavar, és nem adom ki, hol tartózkodom, ki tudja, ki ez.

– Komolyan? Szívesen visszateszem, csak mondja meg, merre találom – próbálkozik még egyszer.

– Tudja mit, innentől legyen jó a napja, és felejtsük el ezt az egészet, viszont hallásra – köszönök el, és belül némi dicsőséget érzek, hogy nem hagytam magam átverni.

– Hát, jó, ahogy gondolja. Viszont hallásra – válaszol bizonytalanul.

Győztem, megnyugszom, elhárult a veszély. Nem tudja, hol vagyok, jó esetben a nevem se jegyezte meg. Nem sikerült a gonosz terv, sem a személyem, sem a hollétem nem derült ki. Lelki kezeimmel megveregetem a vállam. Nem vagyok még olyan öreg, hogy ilyen jöttment átdobjon a palánkon.

Egészen megvidámodok, és nekiindulok újra az ügyintézésnek.  Az eső enyhülőben, így a parkolóban álló autóm hátulját jól látom, ahogy kilépek az épületből. Valahogy észrevevődik, és agyamba továbbítódik majd feldolgozódik az információ, hogy a két oldala nem egészen egyforma. Mintha a bal felén, a kerék mögül hiányozna valami. Talán csak nem a sárvédő?