Tizenegy napja döntöttem úgy, hogy kis időre, a Biofalu Vendégházába költözködve kiszállok a megszokásból, családot, barátokat, embereket, telefont, komfortot, távfűtést, munkát félretéve megpihenek, elvonulok a világ zajától.

Azóta járunk egy sétát négylábú, foltos, kalandra mindig kész barátommal. Utolsó esténken is ugyanúgy.  Át a korhadozó hídon, a kivágott rönkök mellett az ösvényen. Fel a dombon a kunyhó felé, aztán balra az erdőben rejtőző házak irányába. Szinte megtanultam, ismerem a tájat. Tudom, hol kezdődik kerítés, hol fog kutyám befutni a lombjuktól búcsúzó fák közé almáért. Várom a jellegzetes szagot, ami a lakatlan épület melletti tüzelő-rakás felől fogad, majd a fehér falak végén felbukkanó kis kertet. Még most, november elején is, noha rég nem gondozza senki, érő paradicsomok piroslanak – virítanak benne.

A tavacska mellett elhaladva a homokos út végén megint balra térünk. A lejtő után elérjük a szélesebb csapást.  Csörtetésünktől megriadva mókus pattan a bozótból az ég irányába, vékonyka ágakon imbolyogva, hogy aztán belevesszen a távolságba.

Lassan haladunk. A vizslának minden fűszál érdekes. Hosszasan tanulmányoz egy-egy csomót, letéve addig féltett kincsét, a jelenleg labdának használt, itt-ott hiányos, de még gömbölyű gyümölcsöt.

Hűvösödik. Komótosan borul rá a tájra a délutáni szürkület. Összehúzom kabátom cipzárját. Nem megyünk el az aszfaltútig, hanem a szántón át fordulunk a vendégház felé. Míg kis vadászom fontos dolgok után kutatva ásásába fog lelkesen, megállok a mező közepén, és figyelek. A falu széle kezdődik a messzeségben, lovarda ízléses épületével.  Legelőjének barnás-zöldes dombja erdősávba torkollik. Harmónia, nyugalom mindenütt. A házőrzők ritka vakkantása csak halványan hallik ide, az autók zaja semennyire. Elsuhan egy-egy, de rövid-tompa morajlásnál egyéb nem jut el hozzám.

Mély lélegzetet veszek, és engedem hatni a békét, mely a létezés eme pillanatában mindent átjár.  Szerető gyengédség veszi körbe szívem-lelkem.  Az esti nyugovóra térni készülő természet halk neszei bennem is csendet teremtenek. Aztán simogató tekintetem a fehér kerítés mögött meglátja őt. Izmos, kecses teste mozdulatlan.  Fejét felemelve, a facsoport irányába figyel.  Paripa. Igazi. Fenséges. Lenyűgöz, s arra gondolok, milyen gyönyörű élőlények lakják a Földet.

Váratlanul oldalra fordul, irányomba. Mintha rám nézne. Kétlem ugyan, hogy ebből a távolságból lehetséges volna, hogy zöldes- szürke, a táj színébe olvadó ruházatomban észrevegyen, de mégis. Érzem a tekintetet. Érzem, ahogy létrejön a kapcsolat. Mellkasomhoz melegség hullámok érnek. Vagy talán itt születnek? Nem tudom. Csodálattal élem a történéseket.  Engem néz. Valóban. Eszembe jut, hogy félek a lovaktól, de ő annyira fenségesen szép, hogy az érzés csíráját sem lelem magamban. Szemben állunk. Kilométernyi távolságban két létező, lélegző, élő lény. Anyaggá sűrűsödött energiahalmaz. Nincs korlát. Nincs kerítés, nincsenek méterek. Csak a kíváncsiság. Ő kicsoda, és én ki vagyok? Nagyon lassan indul el, tekintetét végig rám szegezve. Aztán eléri a villanypásztort, és megáll. Szemünk még mindig összeköt. Tudom, hogy nekem kell megtennem a következő lépést.

Meleg, boldogság – könnycsepp csordul arcomon. A jelenet misztikusan varázslatos.  A mozdulat a lábamban van. Indulok, de kutyám észrevéve, hogy mire készülök, nagy robajjal hozzám rohan, elém dobja a félig megrágott almát, s csámcsogva befalja a maradékot, figyelmet követelve magának.  Mire felocsúdok, és tekintetem újra felemelem, a ló már nincs ott, komótosan ballag az istálló felé.

Jóleső remegéssel a szívemben indulok a szálláshoz.

És tudom: megérte. A tizenegy napos csend – élet ajándéka ez.

Visszatérés – ugyan csak röpke időre – az életbe.