(Nekem)érdekes megfigyeléseim vannak mostanában magammal kapcsolatban. Sokszor kijelentek dolgokat, leginkább negatív felhanggal, kicsengéssel. Ilyesmiket, hogy „nem csináltam semmit, nem haladtam, nem értek hozzá, nem szeretem, nem vagyok rá képes”. Aztán kiderül, hogy igenis csináltam, haladtam, értek hozzá, szeretem, és képes vagyok. (A képes vagyok rá szókapcsolat az én értelmezésemben jelenleg azt jelenti, hogy van képem róla a fejemben, el tudom képzelni.)

Ma a több órás internetezés utáni „alig látok valamit” állapotból menekülve döntök úgy, hogy szerzek egy jó délutánt a kutyámnak, és elviszem a Dunára fürödni. Itthon jól bevizezem a bundáját, hogy bírja az utat, mégis csak a szomszéd város – Tata – taváig jutunk, mert annyira liheg, hogy nem kockáztatom meg a további kilométereket.

Kiszállva a kocsiból vontat a vízig, beleveti magát, és várja, hogy dobjam az ágacskát, amiért lehet úszni, majd visszahozni. Ilyenkor nem érdekli senki. Ebek, emberek, gépek jöhetnek, mehetnek, bele van mélyedve a játékba. Ő maga a játék.

Sosem hagyná abba. Úgy kell tennem, mintha elmennék. Beindulok az erdőbe. Sokára követ, a botot még cipeli. Aztán lassan lekötik a szagok, szimatol, futkos egyik bokortól, fától a másikig. Időnként megrázkódik, fröcskölve szerteszét a vízcseppeket. Engem támadnak a szúnyogok, karomra, vállamra, lábamra csapkodok, eredménytelenül. Fülledt, meleg az idő, eső készülődik a távolban.

Hátunk mögött két vidám bicós közeledik. Csevegésüket hallva felismerem régi ismerősömet. Köszönésemre leszállnak, egy darabon nevetgélve, társkeresős történeteinket elemezgetve haladunk együtt. Aztán mi visszafordulunk, ők meg jókedvűen tekernek tova.

Mire az autóhoz érünk, már jócskán gyülekeznek a felhők. A két város közt félúton kezdem érezni, hogy éhes vagyok. Valami egyszerűt és laktatót kívánok. Boltozáshoz nincs kedvem, így fejben végiggondolom, vajon mi van a hűtőben. Krumpli, tök, hagyma, fokhagyma, fél csomag kapor, mert a másik felét elhasználtam tegnap a vacsorához. Főzelékre nem vágyom. Tésztára inkább. A kukoricásra, amit nemrég vettem.

Összeáll a folyamat – kép. Sok-sok fokhagymát megpirítok, arra szórom a tököt, párolom egy kicsit, hogy megmaradjanak a gyalult, vékony szálak. Közben a tésztát is felteszem. Milyen jó, hogy olvastam valahol, hogy a helyes elkészítési mód pár perc forralás, aztán lefedve állni hagyni. A végén majd ráaprítom a kaprot, és tálaláskor kanalazok rá joghurtot. Igen. Jó lesz. Összefut a nyál a számban.

Az eső szemerkél, mire a ház elé parkolunk. Hideg cseppjeivel csiklandozza nyakam, tarkóm.

Bent egy gyors kutyatörlés után irányt veszek a konyhába. Nekiállok az új, nevesincs ételemnek. Először a tészta vizét teszem fel, hogy míg duzzad, a többivel tudjak foglalatoskodni. Egy egész fej fokhagyma és fél tök kerül az edénybe. Kevergetem, rázogatom. Gyönyörködök a színeiben, a bugyogásban, az illatában. Nem főzöm szét, akarom látni a csíkokat, és a fokhagymát külön. A köret közben nődögél a szomszéd lábasban. A joghurt a tányérban, utolsóként kerül rá, és kellemesen savanykás ízvilággal támogatja meg. Fél óra alatt elkészül. Sokkal finomabb, mint vártam.

Évek óta – vagy talán világ életemben – azt hangoztatom, hogy nem szeretek főzni. És ez igaz is abban az esetben, ha a hagyományos – zsíros – húsos fogásoktól roskadozó terülj-terülj asztalkámra, vagy elvárt, kötelezően előírt, recepthez ragaszkodós ennivaló készítésre gondolok. Azonban amikor ajándékként adok magamnak egy, a saját képzeletem által létrejött, addig az én gyakorlatomban még nem létező étket, akkor azt csodálatos és örömteli alkotó folyamatnak élem meg. Ennek minden pillanata csupa izgalom, hiszen mindaddig, míg nem kóstoltam, nem tudhatom, hogy valóban illenek – e az alkotórészek, fűszerek egymáshoz, ehető lesz-e a végeredmény.

A nem szeretek főzni kijelentésem tehát módosítva, helyesen így hangzik: főzni nem szeretek, de örömet, élményt, és meglepetést okozni magamnak az ételkészítés folyamatával, és folyamatában, igen.

Te mit alkottál ma?