Édes – kedves Embertársam, Rokonom, Barátom, Ismerősöm, Ismeretlenem, Te, aki most olvasod ezeket a sorokat, kéréssel fordulok hozzád.

Ígérd meg ezen a szent, vagy nem szent helyen, ahol most vagy, hogy soha, de soha, de soha nem nyitsz ki egyetlen olyan műanyag dobozt sem, melyet a kocsidban találsz az ülés alá csúszott vászonszatyorban, ha nem emlékszel rá, mikor kerülhetett a táskába, mert ezáltal azzal sem lehetsz tisztában, hogy hány napot töltött a kánikulában a 60 fokos autóban.

Kérlek, add szavad, hogy mindenképpen elkerülöd a kibontását, ha az oldalán és alján sárga foltokat veszel észre, és bármennyire is kutakodsz elmédben, nem tudod beazonosítani, mik lehetnek azok.

Fogadd meg, hogy ha ilyen tárggyal találkozol, nem viszed be a lakásba, azzal a csacska elképzeléssel, hogy ha elmosogatod, minden rendben lesz vele, és használhatod az idők végezetéig, hanem elszállítod egy veszélyes hulladékok leadására kijelölt helyre.

Hidd el, a jó szándék vezérli minden szavam, és intelmem.

Ha nem tudod, nem akarod betartani, amikre tanítalak, mert a kalandvágy, a kíváncsiság, a dac, a „ne mondják meg mások, mit csináljak”, vezérel, és ragaszkodsz az edény otthonodba vitele, tisztítása mellett, akkor tárj ki minden ablakot és ajtót, és vegyél fel gázálarcot, mielőtt megtennéd.

Esküdj meg, itt, és most, hogy csak akkor, és kizárólag gumikesztyűben nyúlsz hozzá, ha az előkészületek megvannak.

Bízz bennem! Ne gondold, hogy ezek az óvintézkedések feleslegesek, és eltúlzottak. Féltelek, és aggódom érted, meg szeretnélek menteni a katasztrófától.

Ha mégis ott motoszkál a kísértés, mert te magad akarod átélni az élményt, vagy abban a hitben élsz, hogy csak a saját kárán tanulhat az ember, akkor legalább annyit tegyél meg, hogy a védelmi eszközök felszerelése mellett hagysz magadnak akadálymentes menekülési útvonalat, és a család minden tagját, beleértve a kutyádat is, biztonságba helyezed.

Hallgass rám. Elég öreg, őszinte és tapasztalt vagyok ahhoz, hogy tudjam, mit beszélek. Fontos vagy számomra te, és minden emberbarátom. És a világbéke is természetesen.

Tudom, hogy nehéz. Én sem szeretek mindenféle légből kapottnak tűnő tanácsokat megfogadni, de ez most nem játék. Testi-, és lelki egészségedről van szó.

Megértem, ha ott a vágy, hogy te irányítsd az életed folyását. A te akaratod, elképzelésed legyen elöl. A te sorsod éljed úgy, ahogy neked a legjobb. De mégis, mégis… annyira szeretném, ha figyelnél, és hatnának a szavaim.

Természetesen elfogadom azt is, ha nem. Ha a kihívást választod. Mert ott akarsz állni a konyhában, nyitni a dobozt, hallani a pici pisszenő hangot, és hagyni, ahogy a gáz megcsapja az orrod, majd villanásnyi idő alatt beteríti a helyiséget, aztán az egész lakást. Kapkodni akarsz kendő, rongy után, szorítani az arcodba, könnybe lábadt szemekkel futni, tárni minden ajtót, ablakot, aztán kuporogni a kanapén. Megélni, hogy a saját felismerésed borítson el. Az emlékek arról, hogy két hete vitted ebben a reggelit munkába, mert nem volt idő itthon megenni. Hogy miután elfogyasztottad, nem mentél el az épület túlfelére kimosni, hanem becsuktad, és beraktad a szatyorba, és délután, induláskor bedobtad az autó hátsó ülésére az egész pakkot. Aztán, hogy amikor a boltban vásárolt holmikat kiemelted mellőle, leesett, és bekeveredett az első ülés alá. Hogy azt tervezted, majd este kimész érte.

És elfelejtetted. Igen, 14 napra elfelejtetted. És igen, ennyi ideig érlelődött benne, ennyi ideig élt meg újabb és újabb állapotokat, elhagyatva, fortyogva a napközbeni hőségben, fejlődve, percről percre alakulva – változva, új és új életre kelve, majd elcsendesedve az éjszakai hűvösben, a tükörtojás – maradék.

Ha az utóbbi, magányos-harcos variációt választod, jusson eszedbe, hogy lélekben veled vagyok.