A művelődési ház előtt ülök a szökőkútnál, a padon. Ősz van, hideg, mégis fekete miniszoknyában és harisnyában villogtatom a combjaim, vékony felsőmön átfúj a szél, hajam is folyton az arcomba dobálja. Fiatal vagyok és hiszem, hogy jól nézek ki. Sok fiúnak tetszem.

A férfi mellettem, szürke szövetkabátban. Vállig érő haja eltakarja arca egy részét. Felém fordul. Szépnek látom, tökéletesek a vonások, épp ilyennek álmodtam régen a szőke herceget.  Tudom, hogy valami szomorút fog mondani, valamit, amit nem akarok hallani, amibe egy kicsit belehalok. Megérzi azt az ember a gyomrában, a zsigereiben, ha veszély közeleg.

Több hete nem keresett, nem hívott sétálni, sem a cukrászdába, és azt sem akarta, hogy felmenjek hozzá, fényképeket nézegetni. Vágy van bennem, hogy megérintsem, hogy kabátjába bújjak, hogy érezzem a szagát, az ölelését, hogy megcsókoljam, lezárva a száját, ne tudja kimondani, amit akar. Persze nem teszem, és ő belekezd.

Elnézést kér, amiért játszott velem, nagyon aranyos lány vagyok, de neki igazi nőre van szüksége. Megismerkedett valakivel, aki az. Szerelmes. Ugye meg tudom érteni? Tényleg nem akart bántani. Érzem, ahogy megfagy a levegő, képtelen vagyok lélegezni. Látom a karom, ami az előbb elindult felé, hogy levegyek egy pihét a válláról, de félúton megállt. Nem mozdul semmi. Csak ketten vagyunk a nagy nyitott térben. Csend van, néma az egész világ ebben az örökkévalóságnak tűnő pillanatban. Aztán az élet kényszerít, hogy megnyíljon a tüdőm. Sóhajtok. Persze, megértem, minden rendben, hisz nem is volt köztünk semmi. Legyen boldog.

Feláll, a szél táncba kezd néhány színes falevéllel.  Egy darabig figyelem távolodó lépteit, meg ahogy szívem apró darabkái  hullanak ki ujjai közül a földre. Állnak tétován, aztán megindulnak felém. Itt a helyük, össze kell raknom a puzzle-t.

+++

Vagy három órája cipelem a gyereket, mert fáj a hasa. Hiába ringatom, hiába masszírozom a pocakját, a hátát, csak sír, és sír.  A karomban jó, ha megyünk, viszem. Aztán talán a fáradtságtól, talán, mert elmúlik a baj, hirtelen szinte elájul, a vállamra hajtja fejét, és alszik. Kisimulnak a vonásai, olyan, mint egy angyal.

Harminchárom éves vagyok, de ötvennek nézek ki. Több mint egy éve kínoz az irritális bél szindrómának nevezett valami, ami nagyrészt abból áll, hogy állandóan megy a hasam. Bármit eszek, bármit iszok, rövid időn belül távozik. Lefogytam, nagyon. 39 kilóra, és a gondolataim, a beszédtémám nagy részét a betegségem, és az ő meggyógyítása teszi ki. Nincs kedvem semmihez, kinyúlott melegítőben és pólóban vagyok itthon, ha el kell menni bárhova, akkor sem törődök túl sokat a külsőmmel. Félek. Reggeltől estig, míg ágyba nem kerülök. Rettegek, hogy meghalok, és nem tudom felnevelni csodaszép kisfiam. Most őt nézem. Gyönyörű, nyugodt. Édes, puha arcocskája van, szöszi fürtjei. A világ legjobb érzése anyának lenni.

A nagyszobában a kanapén ül a férjem, és várja, hogy a gyereket letegyem, csend legyen. Beszélni akar egy fontos dologról és azt csak nyugodt körülmények között lehet. Ideges vagyok. Nem akaródzik kimenni, mert fájni fog, ami következik. Egy ideje megváltozott. Furcsán ragyog a szeme, órákig tisztálkodik, dudorászik magában. Nem érdeklik a napi események, amikről mesélni akarok este. Sokszor vissza kell mennie elintézni valamit a cégnél. Olyan is van, hogy ott alszik a betegszobán, mert későn végez, és nem akar zavarni. Tudom, hogy hazudik, de hinni akarok neki, és abban, hogy a mi kapcsolatunk örökre szól, hisz van már gyerekünk, lakásunk, kocsink, kutyánk. Minden, ami a boldogsághoz kell.

Most rám vár a csendben, hogy lerombolja az illúzióm.  Átmegyek. Előbb -utóbb úgy is meg kell történnie. Azt mondja igazam volt, amikor a múltkor azt kiabáltam, hogy van valakije. Tényleg van. Megtalálta a nagy őt. Egészen véletlenül, úgy, hogy nem kereste, csak szembejött. Összenéztek. Vele akar élni, de megígéri, mindenben támogat. Eddig sosem csalt meg, de most úgy le vagyok robbanva, rossz rám nézni. Nem vagyok kívánatos, eltűnt a formás fenekem, a melleim. Ez a nő meg mindig csinos, és ad magára. Mert igazi nő. Rá van szüksége. Éjszakára hozzá megy. Ne haragudjak, és értsem meg.

Összeomlok. Fájdalmamban ordítanék, de nem teszem, mert alszik a gyerek, így csak némán, belül sikítva mászkálok le-föl, mintha elvesztettem volna az eszem. Nem tudom mi lesz velem, hogyan bírom tovább egyedül?  Aztán lerogyok a szekrény elé a szőnyegre és bőgök reggelig. A szívem helyén nagy fekete lyuk tátong. Hónapokba telik, mire újra érzem, hogy dobog.

+++

Vasárnap van. Ebédelünk a párommal. Azaz csak ő eszik, mert én két hónapja csak kenyeret és vizet vagyok képes magamba erőltetni naponta egy – két alkalommal. Folyamatosan fogyok emiatt, de úgy össze van szűkülve a gyomrom, hogy nem megy le más, hányingerem van, ha csak ránézek az ételre.

Negyven éves vagyok, és 37 kiló. Nem merek a tükörbe nézni, a fürdéssel is gyorsan végzek, ne lássam a csontjaim. A ruháim lógnak rajtam, mintha meg lennék aszalódva, múmia szerű a kinézetem. Neki főztem, húslevest, és sütöttem csirkét, és sütit. Eszik, én meg figyelem. Angyali ártatlan kék szeme van, szép ívű szemöldöke. Dús, hullámos a haja. Egészen rövid a szakálla, szinte csak borosta, de annál hosszabb, mert ha hozzásimulok, nem szúr, puha. Tudom, hogy zavarja, hogy bámulom, nem viszonozza a tekintetem. Túlságosan rajongok érte, és emellett féltékeny vagyok, amit próbálok magamba rejteni, de nem lehet. Ha felmegyek a lakására, azonnal jeleket keresek, bizonyítékokat arra, hogy más is járt ott, hogy megcsal.  Titokban olvasom az emailjeit, közben meg remegek, hátha valóban kiderül, hogy van valaki. Nincs soha semmi. De én nem tudok enni, a keresés rabja vagyok, minden szabad percemben ő utána kémkedek.

Két hónapja jött egy lány a zenekarba. Magas, csinos, hosszú, hullámos vörös hajjal, mosolygós, intelligens. A fiúk rajonganak érte, és én már nem férek a kocsiba, hogy velük menjek a próbára. Nem tudom elmondani a félelmeimet, mert nem akarom zavarni ezzel, és különben is egy ideje, igen, épp két hónapja átnéz rajtam, kerüli a tekintetem, a közelségem. Félek. Tegnapelőtt, amikor megjött, hozta az ágyat, amit fél éve készít nekem. Direkt a kisszobára méretezve. Rettentő ronda, kemény, koporsó-szerű.  Mégis úgy teszek, mintha örülnék, hisz tőle van, értem dolgozott rajta oly sokat.

Most megebédel, aztán visszamegy 175 km-re lévő otthonába. Elpakolja a maradékot, a sütit is viszi, meg lekvárt, és savanyúságot, amit a nyáron tettem el. Az ajtóban sokáig ölel, és abban maradunk, hogy két hét múlva találkozunk, hisz együtt töltjük az év végét, mint hat éve mindig. Sokáig bámulok utána az erkélyről. Aztán belevetem magam az ágyba, és próbálom megtalálni az illatát, a teste lenyomatát a párnák közt, de csak a gyűrött paplant markolom. Fáj valami. Minden fáj.

Egy hét múlva kapok tőle emailt, amelyben azt írja, már csak barátként szeret, nem úgy, mint egy nőt. Egy férfinak szüksége van arra, hogy a szolgálólány időnként átváltozzon hercegkisasszonnyá, és elvarázsolja. Én már nem tudom elvarázsolni, ezért nem akar többet eljönni hozzám, de ha igényem van rá, tarthatjuk a kapcsolatot.   Azt kéri, adjunk egymásnak esélyt, hogy megtaláljuk az igazit. Ahogy elolvasom, fekete, nyúlós mocsár telepszik rám. Nem akarok élni.

Egy évig alszom az ágyán, sírva kelek, sírva fekszem. Aztán egy nap szétszerelem, feldarabolom, és kidobom a kuka mellé. Akkor veszem észre, hogy a szívem végig az ágynemű tartóban reszketett. Végre felveszem, és a helyére rakom.

+++

A számítógép előtt ülök. Kitettem az internetes húspiacra magam, látni akarom, mennyit ér egy negyvenhárom éves, 45 kilónyi hús, vér, értelem, érzelem, középkorú női testbe burkolva. Vajon akad-e vevő?  A férfiakat mustrálom. Túl öreg, túl fiatal, túl elnyűtt, túl bájgúnár, túl sok gyereke van, nincs gyereke, túl hosszú a haja, túl kopasz. Néhányan írnak. Van, akivel váltok pár szót. Egyik vevő jelölttel látásból ismerjük egymást. Ennek örömére hosszasabban beszélgetünk. Igaz, amikor másnap elteker mellettem bicóval, csak odavet egy sziát. Később kifejti, félénk típus.

Este az ágyban, elalvás előtt ábrándozni kezdek. Nem érdekel, hogy pár évvel fiatalabb nálam, találkozunk, és jól alakul majd minden. Elmegyünk színházba, moziba, koncertre. Együtt főzünk, kirándulunk. Minden este szeretkezünk. Összeköltözünk, mert ez egy ígéretes kapcsolat, kedveli a gyermekem, én is elfogadom az övét. Kertes házat veszünk, a kutyák miatt. Dolgozunk, de este mindig összebújunk, megbeszéljünk a dolgokat, hisz sokat csalódtunk, ezt már nem ronthatjuk el.  Telnek az évek. Idősödünk, de az ölelés még jó, igaz már nem heves.

Aztán egyszer észreveszek egy hosszú szőke hajszálat a pulóverén. Majd furcsa foltokat a vállán, más illatot.  Egyre hidegebb minden, a szeme üres, nem fontos már együtt lenni. Nem jön haza egy éjjel, és reggel bejelenti, elköltözik, mert valódi, fiatal nőt akar, nem engem.

Belém hasít az ismerős fájdalom. Felkelek, és kitörlöm az adatlapom.

A szívem a helyén.