Több órája fekszem a kanapén, magzatpózba feszülve. Szemem szorosan becsukva, kezem ökölben,  a hasamig felhúzott lábaim között.  Pánikrohamom volt. Annyira letaglóz, hogy nincs kedvem élni, a halált, de legalább a megváltást várom így, nem túl ünnepélyesen, s nem nagy örömmel. Egymásba kapaszkodva áramlanak a gondolatok bennem. Régi történetek, arról, hogyan lett az életem része a pokol.

2009. október 25. vasárnap hajnali háromkor arra ébredtem, hogy valaki egy láthatatlan mázsás követ dobott a mellemre. A párommal töltöttem néhány napot, délután jöttem haza. Most volt egymásra találásunk negyedik évfordulója. Elfelejtette, mégsem tudtam rá haragudni. Mert kedves, mert átölelt, mert szerettem az illatát, az érintését, a lakását, hogy együtt főztünk, sétáltunk, tévéztünk. Megnyugtató, és békés volt vele lenni. Igaz, előtte két héttel megfogadtam, ha megint nem ad még egy szál virágot sem, akkor szakítok, akkor örökre vége. Ezerszer eljátszottam a jelenetet magamban. Hogyan mondom meg, hogyan reagál. Aztán ahogy az ölelésébe olvadtam, nem tudtam megtenni. Eltelt az együttlét, és feltöltődve, kisimulva tértem álomra itthon.

És eljött az éj, és nem tudtam  lélegezni. A szívem a torkomban vert olyan sebességgel, mintha nagy veszély leselkedne rá a testemben, és ki akarna ugrani a helyéről. Rémülten figyeltem, mi történik. Zsibbadt a karom, izzadtam, a beleim fogócskáznak. Minden megbolondult, minden reszketett. A sötétben nem mertem mozdulni. Egy darabig ültem az ágyban, gondolatok zuhantak rám, megállíthatatlanul. „Szívinfarktusom van, hívni kell a mentőt, kórházba kerülök, megműtenek, meghalok”. Láttam a szörnyűbbnél szörnyűbb képeket. Sokszor, sokféle variációban futott bennem végig a történet. Aztán egyszer megállt, mert eszembe jutott, nem mosogattam el este, a vacsora edényei szanaszét a konyhában. Fel sem mostam, sőt, a sportszatyor tele szennyessel a szekrény előtt terpeszkedik, ahogy ledobtam délután, amikor hazajöttem. Így nem maradhat. Takarítani kezdtem.   A tünetek lassan  semmivé porladtak.

Reggel  elmentem a háziorvoshoz, aki EKG-t csinált, és mivel valami gyanúsat látott rajta, beutalt szívultrahangra. Február közepére adtak időpontot. A három és fél hónap rettegésben telt. A roham a legváratlanabb helyeken, módokon tört rám, munkahelyen, boltban, éjszaka. Folyamatos szorongásban éltem. Beborított mindent a rettegés szürke, tapadós posványa. Nem leltem semmiben örömöt, alig ettem, alig aludtam, félelem szorongatta minden percem.  Idővel rájöttem, ez nem szívinfarktus, nem is tudathasadás. Pánik. Öngyógyító technikákat, vitaminokat, homeopátiás szereket  alkalmaztam,  és lassan megtanultam, az a legtöbb, amit tehetek, hogy nem menekülök. Hagyom, hogy a félelem uraljon, amíg akar, figyelem, és várok türelmesen. Így elkopik az ereje. Mire a szívultrahangon megmondták, valóban teljesen egészséges a belső motor, már csak 3-4 naponta voltam rosszul a kezdeti napi 4-5 helyett. Márciusra vége lett. Visszaköltözött belém a béke.

Két év nyugodt élet  következett. Szelíd langyosságban teltek a napok, hónapok. Szürkék voltak, egyformák, de biztonságosak. Fix munkahely, nem boldog, de stabilnak tűnő párkapcsolat, melyben igyekeztünk eljátszani önmagunk, és egymás előtt is,  hogy minden rendben. A látszat kedvesség, és az üres tekintet a másik válla fölött néha fájt, de ott volt a vigasz, mások is így csinálják, ez az élet rendje.  

Aztán 2011. december 14-én éjjel fél háromkor kipattant a szemem. A szobában félhomály volt, a bútorok körvonalait alig láttam. A függönyön át beszivárgott az utcai lámpa fénye, sejtelmessé téve az árnyakat.  Egy rég nem tapasztalt, de mégis ismerős „valami nincs rendben” érzésre riadtam. Figyelni kezdtem magam, kerestem, hol a hiba, miért ébredtem fel, hisz nincs itt az ideje. Aztán érezni kezdtem a követ a mellemen. A remegést belül. És rám zuhant a félelem. A kő nyomott , nem tudtam tőle szabadulni. Felültem, és egyre inkább eluralkodott a rettegés. A nyomás átterjedt a torkomra. A szívem menekülni akart a szorításból, és  hevesebben vert. Felkapcsoltam a lámpát, nem tudtam, mit tegyek. Éreztem belül a tarkómon az ingert, hogy menekülni kell. Elfutni innen, mert valami nincs rendben, valami nagy baj történik most. Ez a vég. Ez szívinfarktus. Igen, zsibbad a bal karom. Egyre jobban húzza a fájdalom, már alig érzem.  Nem kapok levegőt, szédülök. Ájulás környékez. Aztán beindultak a beleim. Rohantak helyettem, morogtak, korogtak.  A pulzusom száznegyvennél tartott. Mértem, számoltam. Egyre gyorsabb lett.  Gondolatok cikáztak a fejemben. Ismertem mindet. A kórházról, a szívinfarktusról, a megőrülésről. Lassan összeszedtem magam, miután megtörtént a felismerés, hogy ez megint a pánik.

És ahogy ültem az ágy szélén kétségbeesetten,  rájöttem, a levél az okozója, amit este kaptam. A páromtól. Vagyis a volt páromtól, mert a levél a szakításról szólt. Már nem szeret.  Régóta nem. Két hete, amikor nálam járt, még ölelt, még terveztük az együttszilveszterezést. Most meg rájött, már nem engem akar, hanem a szabadságot, új lehetőséget, új szerelmet, új esélyt a boldogságra. Tudtam, hogy ez bekövetkezik. Készültem rá hónapok óta, mégis mellbe vágott, mégis sokkolt, mégis nehéz, volt, és fájt. Nem akartam, hogy ez történjen, élethosszig vágytam az üres ölelések biztonságát. De  a sors megint elém tette a feladatot, hogy egyedül nézzek szembe a valósággal.

Reggel elmentem az orvoshoz,  vitamin injekció kúrát javasolt, és kiír betegállományba. Három hetet töltöttem itthon. Meditáltam, pszichológushoz jártam. Bőgtem sokat, mert az jól esett, és tisztított. Lassan hízni kezdtem, és megszokottá vált az új helyzet, megbarátkoztam a társtalanság nyújtotta lehetőségekkel. Áprilisra újra én voltam én, mosolyogtam a napra, a fényre, a létezésre.

Azzal a hittel éltem az életet, hogy soha többet nem történhet meg, hiszen az univerzum kegyes, szeret, és nincsenek olyan mértékű konfliktusforrásaim, hogy újra megeshessen, hogy a pokolba kerülök. De lám, 2014. októberének végén, megint a gödör alján vagyok. Nem is értem, miért. Nem történt trauma. Ha nagyon akarom, láthatom, hogy jól élek. Van lakásom, van családom, van munkám.

Most ott kezdődött.  Az irodában, ahol dolgozom. Agyat szaggató volt a hangzavar.  Ügyfelek nyomultak, nem érdekelve őket, hogy mással foglalkozom, a kolléganőm fülsiketítő hangerővel magyarázott épp egy kliensének. Még hárman bejöttek, és mindenki beszélt, beszélt, beszélt. És mindenki tőlem akart választ. Zúgni kezdett a fejem, és a fülem. Mintha növekedésnek indult volna belül valami, próbálgatva határait, vajon meddig bírja a koponya, mikor roppannak meg a csontok?  Távolivá vált minden, ismeretlen és kusza lett az egész világ. Egy másik dimenzióból figyeltem a helyzetet, fémesen csengtek a hangok. Összehúztam a szemem, éreztem, hogy kiszaladt az ereimből a vér. „Rosszul vagy?” Hallottam a kérdést valakitől. Reszketni kezdtem. Nagyon fáztam, és minden sejtem azt kiáltotta,  hogy „menni kell”. El kell innen tűnnöm, mert ezek felfalnak, ezek itt mind tőlem akarnak valamit, és egyiküket sem érdekli, hogy nem bírom. Nem bírok egyszerre nyolc emberre figyelni.  A remegés folytatódott, hiába ittam pár korty vizet, hiába kaptam be egy falat csokit.  Egyre erősödött az érzés, hogy  el kell most menekülni. Összepakoltam, és elindultam valahova. A kocsiban jöttem rá, pánikrohamom van. Hazáig vitt az autó. Elmentem az orvoshoz. Két hét betegállományt adott, és a szokásos beutalót a pszichiáterhez, pszichológushoz, meg számos egyéb kivizsgálásra, lássuk, valóban csak a lélek tréfál -e megint.  

Néha jobb. Vidám filmeket nézek, olvasok, meditálok, sétálok. De bármikor magával ragadhat, húzhat a mocsár alja felé. Ilyenkor nem hiszek benne, hogy nyerhetek.

Most itt fekszem, összeszorított testtel, és lélekkel. Sajnálom magam, mert igazságtalannak tartom az életet. Sírok. Érzem, ahogy a langyos cseppek végiggördülnek a halántékomon. Hallom a finom koppanást, ahogy a kanapé szövetei közt landolnak. Elfáradtam, és már nincs kedvem gondolkodni, sem keresni a megoldást, vagy vádolni a sorsot. Csak feküdni akarok, és megszűnni. Idézgetni a régi képeket, a poklok poklait, és belemerülni egyre mélyebbre és mélyebbre. Hogy hihessem, soha nem lesz menekülés. Soha nem lesz jobb, el vagyok kárhoztatva. Nem érdemes élni, hisz egy roncs, egy szörny, egy nulla, aki itt vergődik, nem is emlékszem rá, én ki vagyok, hol vagyok. Senki nem szeret, legfőképpen én magamat nem.

Aztán valahonnan átvillan egy halvány kérdés bennem: „miért van csukva a szemem?” Megáll az önmarcangoló gondolattenger. Tényleg, miért? Résnyire emelem a szemhéjam, a hátamra fordulok, egy ideig a légzésem figyelem. Lassan, egyenletesen, nyugodtan emelkedik a hasam. A görcsös feszülés a testből enged, érzem, ahogy karom, lábam elernyed, ahogy vállam lazul, a bőr kisimul. Milyen furcsa. Észre sem vettem mostanában, hogy ez jó. Megnyugtat, hogy ráébredek, még vagyok. Aztán  bámulni kezdem a plafont. Halovány repedéseket látok. Lassan fel kellene újítani. Észreveszek a csilláron egy apró pókhálót, s mellette pici fekete pöttyöt, a gazdáját. Takarítani sem ártana. Az ablakra meredek. Besüt a sárgás,  őszi nap. Ahogy áttör a függönyön, furcsa mintázatot rajzol a barack színű tapétára. Érdekes, szépnek is mondhatnám.  A kis szekrényen búslakodó növényeimre téved a szemem. Időtlen idők óta nem locsoltam egyiket sem. Aztán a vitrin titkait fürkészem. Kincseket rejt, melyeket a fiamtól kaptam. Anyák napi fotók, kis ajándékdoboz, kerámiák, hajtogatott papírvirágok, színes kövek, rajzok. Hirtelen meleg lesz belül a szívem táján. De továbbmegyek, már a komódot kémlelem. Videó lejátszó, a tévé helyén mécses tartó, s egy – két oda nem illő ramaty hever. Tényleg takarítani kell. 

Haladok a pásztázással. Jobbra az ajtó. Úgy fél méter magasan, a nyílásában fénylik valami. Egy sötétbarna nózi, és ugyanolyan barna szempár. Tulajdonosa engem bámul. Tekintete kérdő, de nem mozdul.  Ki tudja mióta vár türelmesen. Kinyújtom a kezem. Heves farok csóválással indul meg felém. Buksi fejét az oldalamba túrja. Magamhoz ölelem, és jó mélyen magamba szívom a nekem jó kutyaszagot. „Szeretlek” súgom a fülébe, mintha értené. Felkelek, és elindulok megtalálni a világban szétszórt darabkáimat.  Tudom, hogy sikerül.