Minap,  kormányablakos ügyintézésre várakozva, odajött hozzám egy hölgy, és kb. ez a beszélgetés zajlott le közöttünk:

Ő: – Szia! Megismersz?

Én: – Szia. Nem.

Ő: – Te tanítasz a szárligeti iskolában?

Én: – Nem.

Ő: – Akkor összekevertelek valakivel.

Én: – Igen, úgy tűnik.

Ő: – A fészbúkon írt valaki, és teljesen ilyen a profilképén, mint te.

Én: – Sajnálom, nem én voltam.

Ő: – Egy ismerősöm ismerőse volt. Cicákat szeretnék elajándékozni, és ő jelentkezett.

Én: – Biztosan nem én voltam, nekem kutyusom van, nem szeretnék mellé macskát.

Ő: – Pedig annyira jó gazdinak nézett ki.

Én: … (huzigálom a vállam, és idiótán nézek, bólogatok)

Ő: – Szóval akkor nem tanítasz a szárligeti suliban?

Én: – Nem.

Ő: – Nagyon szeretnék megszabadulni a cicától, van már elég

Én: .. (megint huzigálom a vállam, és igyekszem kedvesen mosolyogni, mint a profilképemen )

Ő: – Hát akkor nem tudom ki lehetett az, teljesen így néz ki a képen mint te.

Én: – Sajnálom, biztosan nem én voltam.

Ő: – Akkor bocs. Akkor másik suliban tanítasz? Ismerős vagy valahonnan..

Én: – Nem, nem tanítok sehol. És nekem te nem vagy ismerős sehonnan, sajnálom.

Ő: – Borzasztó, hogy mennyit kell itt várni.

Azzal arrébb ment néhány lépést, majd kiült az előtérbe. Előbb végeztem, és ahogy elhaladtam mellette kifelé menet, láttam a szeméből, hogy tudja biztosan, én vagyok az a valaki… aki nem vitte el a macskát.