Ügyfelem háziorvosához szeretnék beadni egy papírt, amit a doktornak kell kitöltenie. Terveim szerint bekopogok az asszisztenshez, átadom a nyomtatványt, másnap visszamegyek érte.

Belépve a váróba őrült ricsaj fogad. Egy nő ül az orvosi szoba ajtaja melletti széken, a többi helyet három gyerek foglalja el. Rohangálnak, visítanak, de úgy, hogy a dobhártya is beleremeg. Fiatal, szőke anyuka kergeti őket, és közben hajtogatja, hogy „mindjárt felhívom apátokat”. Időnként sikerül elkapni egyet, azt jó erősen megmarkolja, és rányomja a székre azzal, hogy „ottmaradsz”. De a ragasztó nem elég erős, mert a csemete vihogva fél pillanat múlva felpattan, és fut tovább.

Olyan, mintha egy torna-, vagy edzőteremben lennénk, mintha valaki előírta volna nekik, hogy „már pedig a mai délutánon 85 kört kell itt lefutnotok”.

A legkisebb megunja, és elkezdi a szemetes tartalmát egyesével felrakni az asztalra. Közben anyuka üldözi a másik kettőt, és most azzal ijesztget, hogy „átviszlek a dédihez”. A kicsi, miután mindent kipakolt, a kukát az éppen véletlenül leülő tesó fejébe nyomja. A másik visít a nevetéstől. Anyuka reakciója, annyi, hogy „Most mi vicces van ezen? Mi vicces van egy babán?”

A sarokba húzódok, és reménykedek, hogy jó helyen járok. Az asszisztens ajtaja csukva, rajta nagy betűkkel ez áll: „KÉRJÜK, KOPOGÁSSAL NE ZAVARJA A RENDELÉST”.

Eszemben sincs se zavarni, se kopogni. Be sem hallatszana. Továbbra is gyanús, hogy a helyet átépítették, vagy kiadták albérletbe, és ez már nem orvosi rendelő. A „baba” ezerrel belém rohan, még jó, hogy közel vagyok a falhoz, így nem esek el, ő viszont két lépéssel arrébb, kanyarodás közben igen, és sikítani kezd. Anyja odalép, felemeli, és dorgálja: „Mondtam, hogy ne szaladgálj, mert a végén valaki elgáncsol.”

Próbálok a mozdulatlan, ülő nővel szemkontaktust teremteni, együtt érző pillantást remélve, de reménytelen, csak maga elé bámul, mosolya arcára fagyva. Bevillan a gondolat, lehet, hogy nem is igazi, csak egy viaszbábu. Túl sima, és túl kiegyensúlyozott minden vonása ebben a környezetben. Valahogy nem illik ide.

Úgy húsz perc telik el ebben a furcsa zsongásban. Anyuka néha leül, maga elé mered, és hajtogatja: „ezek kikészítenek, ezek teljesen kikészítenek”.  Egy idő után rémülten veszem észre magamon, hogy furcsa mozdulatlanságba kezdek dermedni, bámulom meredten az ajtót, olvasgatom a rászegezett „ne kopogjak” feliratot. A remény kezd meghalni bennem, hogy valaha is kinyílik, valaha is meglátom az asszisztenst, vagy az orvost, és  ha meg is történik, még lesz annyi agyi kapacitásom, hogy el tudjam mondani miért  jöttem. Kikapcsolnak az érzékszerveim, már úgy tapasztalom a futkosást, a sikongatást, a nyerítést, mintha valami 3D-s filmbe csöppentem volna, mintha ez az egész nem velem történne. Hanem egy fura zavaros rendező, fura, zavaros képeit látnám.

Aztán mégis nyílik az orvosi szoba ajtaja, és kilép két férfi. Az egyik idősebb, pocakos, farmerban, ingben, sejtem, hogy ő a páciens, mert a másik rövidnadrágban, pólóban, tornacipőben az anyukát szólítja.

Átfut az agyamon: „Basszus, ez tényleg valami edzőterem lett?? A doki biztos nem így öltözik??!!

Anyuka a picur kezét megmarkolva indul a szobába. A gyerek nem akar menni, húzni kell a földön, közben sikít. Viaszbábu-mosolyú várakozó nadrágjába markol, de semmi hatás, a nő mozdulatlan marad.

A rövidnadrágos férfi hirtelen megjelenik az asszisztensi szoba ablakában, és mosolyogva mond valamit, amit nem értek, mert a két kívül maradt gyerek duplájára emelte a hangerőt.

Odahajolok az ablakhoz, és elkiabálom, hogy csak a két papírt szeretném kitölteni. Boldogság tölt el belül, hogy képes voltam érthetően elmondani jövetelem okát. Az edző szájáról azt olvasom le, hogy az orvos szabadságon van, jöjjek vissza kedden. (Tehát tényleg kiadták a rendelőt??!! )

Elindulok a kijárat felé, és míg az ajtót nyitom, köszönök a bennmaradónak: „Viszonthallásra!” Majd rájövök, hogy hülyeséget mondtam, és hozzáteszem. „ jajjj, miket beszélek, teljesen elment az eszem.”

A fagyott mosolyú hölgy megszólal : „Egyáltalán nem csodálom, én egy órája ülök itt.”

Nagyot dobban a szívem örömömben. Él!