Késői ebédhez készülődünk suli és munka után. Amíg felteszem a tésztát főni, és elkészítem az uborkasalátát, gyermekecském vicces videókat néz a telefonján, és mutogatja őket nekem is.

Erősen korog már a gyomrom, mire végre asztalhoz ülünk. Olyan lelkesen csúsznak be a szánkba a finom falatok, hogy nem sokat beszélünk, inkább élvezzük a paprikás csirke zamatát.

Andrisnak egyszer mégis eszébe jut valami, s kissé morcosan, inkább a tányérnak, mint nekem szánva mondandóját, megszólal:

– Anya, én iskolába járok.

– Igen.

– Tegnap, amikor lovagolni voltam, jelentkeztem, amikor a Józsi bácsinak akartam mondani valamit.

– Igen? És mi történt, talán kinevetett?

– Nem, csak annyit mondott : „ mondjad, Andris”.

– Hát, akkor nincsen semmi baj.

Ezzel lezártnak is tekintem a témát. Nem volt ez olyan nagy ügy. Nem sérült a gyerek lelke, mással is előfordul hasonló. Józsi bácsi meg jó fej, ezt mindig is tudtuk. Belemerülnék újra a szaftos husik számba pakolgatásába, de néhány villa után Andris, immár a szemembe nézve, homlokát gondterhelten ráncolva, levonja a következtetést:

– Anya, szerintem nekem nem tesz jót az iskola.