A több hétig tartó hőség után végre lehűlést, esőt, vihart jósoltak éjszakára. Nyitva hagyom az erkély ajtaját, várva a felfrissülést, majd lefekszem. Mivel az ágyam az ablakhoz közel van, jogosan bízhatok benne, hogy végre forgolódás, ki-be takarózás, izzadás nélkül sikerül eljutnom a reggelig, hisz élesben kapom majd a hideget.

Valamikor éjszaka meg is érkezik a front, félig megébredve hallom a távoli mennydörgést, és közelről érezem a lábamon a jóleső, hűvös fuvallatot. Elégedetten fordulok a másik oldalamra, hogy folytassam a jól megérdemelt alvást.

Kis idő elteltével furcsa koppanás – szerű hang jön a radiátor felől. Kinyitom ugyan a szemem, de az utcai lámpák beszűrődő fényében csak annyit látok, hogy a sötétítő függöny meg-megemelkedik. Nyilván a széltől, ami végre átjárja a lakást. Nem foglalkozom a dologgal, hisz látszólag minden a megszokott helyén van, igyekszem visszaringatni magam a megkezdett álomba.

Aztán megint jön a koppanás. Képzeletem azonnal történetek szövögetésbe fog. Biztos egy lepke. Vagy cserebogár… fúúúúj. Vagy egy egér. Vagy egy patkááááány??? Vagy egy denevééééér?? Nem, nem tudnak bejönni, a szúnyogháló csukva van. Csukva van? Próbálok visszaemlékezni a nagyon közelinek tűnő estére. Igen becsuktam, biztosan nem tudott bejönni semmi. Semmi nem. De valaki talán igen? Feltámaszkodok, hunyorogok, de továbbra is csak annyit bírok kivenni az árnyak alapján, hogy a szél fújja a függönyt.

Na, jó. Nem hagyom senkinek és semminek sem elrontani a végre majdnem optimális hőmérsékletű éjszakám. Csak azért is aludni fogok. Mérgesen befordulok, hogy ne is lássam a hülye függönyt, meg a hülye ablakot. Mindegy mi, vagy ki van ott, én aludni fogok.

Nehezebben megy a visszabódulás. A hasra fekve, elnyújtózva mégis sikerül elszenderedni. Rövid időre.

Mert megint a koppanás, és most már hozzá furcsa kaparászás szerű hang.

Ennek a fele sem tréfa, tényleg bejött valami. Állat? Ember? Rabló? Földönkívüli? Drakula?  Zombi???  Már rég néztem horror filmet, de mégis élénken beugrik egy-egy jelenet a „Rémálom az Elm utcában” -ból, meg a „Nyolcadik utas a halál”- ból, hogy a „Rettegés ködé”-ről ne is beszéljek. Egyértelművé, és világossá válik, hogy vagy elmenekülök (amire jelen fekvő helyzetemből kicsi az esély), vagy megvédem magam. Itt muszáj cselekedni. Az életben maradásomról van szó.

Hirtelen éberré váltok, bekapcsol az életösztön. Hallásom, látásom, szaglásom felerősödik. Óvatosan felülök, párnámat szorongatva  figyelni kezdem, mi történik. Tudom, a zsigereimben érzem, hogy nem hagyhatom magam. Velem nem babrálnak ki. Ez az én szobám, az én ágyam, az én éjszakám. Ahogy a szemem megszokja a fényviszonyokat, láthatóvá válik, hogy nem a szél mozgatja a függönyt, hanem valami, ami alatta nagyon lassan közeledik felém. Pánik szorongatja a torkom. Ekkor értem meg, a játszma két esélyes. Vagy én végzek vele, vagy ő velem.

Egy villanás alatt megszületik a terv: mint ahogy a hollywoodi filmekben szokás, hirtelen rávetetem magam az ágy mellett álló éjjeliszekrényen lévő lámpa kapcsolójára, közben hatalmasat ordítok, és mindezzel egy időben a kispárnával rácsapok a lényre.  Megvalósítom. Sikerül.

Fura vinnyantás, majd körmök kopogása hallatszik a padlón, a valami elrohan az előszoba felé.

A másodperc töredéke alatt állt össze az agyamban a kép. A valaminek olyan színe, formája, futásának olyan hangja van, mint egy kutyának. Nekem van kutyám. Ez az én kutyám. Fejbe vágtam a saját kutyámat. Basszus, Luuuuuustiiiiii.. hol vagy??? Lustika, semmi baaaaaj, én vagyok az.

A bejárati ajtónál remeg. Negyed órámba, és nagyon sok simogatásba telik, mire elhitetem vele, csak a gazdi van itt. Sem egér, sem patkány, sem denevér, sem betörő, sem földönkívüli, ismertetlen, támadó jellegű lény nem fenyegeti egyikünket sem.