Andris apjától kap egy aláöltöző nevű holmit. Szüléink ezt még jégeralsónak nevezték. Kétrészes, szürke, hosszú ujjú, hosszú szárú pamut hacuka, ami majd jó szolgálatot tesz, ha netán a téli hidegben bicózni, vagy más egyéb szórakozást művelni szeretne. Amikor hazahozza, még zacskóban van. Első dolga, miután táskáit lehajította az ajtóban, hogy szobájába vonuljon, s felpróbálja.

Nagy büszkén flangál benne a lakásban, fütyörészve, dudorászva. Nézegeti a tükörben magát, igazgatja, hogy kényelmesebb. Felhúzza az ujját, majd letűri, nyújtogatja a nyakánál, simítgatja a lábszárán. Ebben is marad, nyilván teszteli, melegben is, benti viseletként is hasznos-e.

Egyszer, a sokadik kör után, ahogy elhalad mellettem a konyhában, észreveszem, hogy a bal karján, a tricepsz környékén van egy vágás.

– Nézd, itt lyukas – mondom a homlokom ráncolva – lehet, hogy kivágtad?

– Hogy vágtam volna ki? – förmed rám a felháborodva.

– Amikor kivetted a zacskóból, talán véletlenül belevágtál – próbálom rábeszélni.

– Csak a címkét vágtam ki – mondja ugyanazon flegma stílusban, miközben értetlenül, vállát felhúzva, fejét kissé megrázva néz rám.

– Értem, de akkor is lyukas – kötöm az ebet karóhoz.

– Mondom, hogy csak a címkét vágtam ki itt háááátuuuul – rángatja meg a nyakánál a felsőt, s növekszik a hangerő is.

– Csak szóltam, hogy lyukas – felelem higgadtan.

– A címkét vágtam ki, nem érted? Itt hátul, mért akarod rám fogni, hogy én voltam? – duzzog, s úgy néz rám, mintha velem volna valami baj.

– Nem akarom rád fogni, csak szóltam, hogy ott lyukas – továbbra is igyekszem nyugodtan és békésen folytatni a társalgát.

– Na, és aztán? – fordul sarkon, és indul meg az előszoba felé – ekkora kis lyukon nem fúj be annyi szél, hogy megfázzak –  s magamra hagy a mosogatással.