Fontos, kamasz csemetém által kezdeményezett beszélgetéseink valami oknál fogva mostanában nem szemtől szemben zajlanak, hanem vagy egymás mellett ülve, egymás mellett sétálva, vagy egyik szobából átkiabálva a másikba.

Pár napja a kocsiban történt egy ilyen, amikor is a sokadik „de ebben a hónapban tényleg nem vagyok hajlandó többet a Mekibe menni” utunkról épp hazafelé tartottunk.

Én a hőség, meg a „miért nem vagyok képes betartani, amiket mondok?” című, a fejemben zajló monológom miatt kissé unottan bámultam előre, amikor két korty Fanta közt jelentőségteljesen megszólalt Andris.

– Anya, neked hány éves korodban volt először barátod?

Nem kellett túl sokat kutakodni az emlékekben, így szinte azonnal tudtam válaszolni.

– Tizenhét éves koromban, a Te apád.

– Azta. – egy csomó osztálytársamnak van már barátnője, a Szabi is jár valakivel, a Geri is. A Szabi pont most szakított.

– Amikor én ennyi idős voltam, akkor is voltak ilyen kis barátkozások, de azért az teljesen más világ volt ám.  Nem cserélgették hetente a csajaikat a fiúk. Egyébként mit jelent nálatok ez a „járás”?  Mit csinálnak, akik járnak?

– Miért, ti mit csináltatok?

– Háát, kapásból összeköltöztünk. Mivel azért minden részletet nem akartam elárulni, pár másodperc múlva hozzátettem, hogy jártunk koncertekre, moziba, színházba, meg a papa is befogott minket dolgozni.

– Én is tetszem két lánynak.

– Igen, és milyenek? Kedvesek, barátságosak, helyesek?

– Igaza van a Szabinak, hogy anyukákkal nem lehet ilyesmiről beszélgetni.

– Miért is nem?

– Mert kínos. Olyanokat kérdezel, hogy helyes, kedves, barátságos?  Ezekre mit lehet válaszolni? Ha apának beszélek egy lányról, ő csak annyit kérdez : „Jó segge van?”