Szürke, ködös, nedves, nyálkás reggelre ébredek ezen a november végi napon. Még csak félig nyitom ki a szemem, amikor átszalad rajtam a gondolat: „be kell regisztráljak”.

Nem először történik ez meg velem azóta, amióta második nagy ő búcsút intett azzal, hogy adjunk esélyt magunknak és egymásnak egy boldogabb élet megteremtésére.

Időszakosan jelentkezik a regisztrálhatnékosdi, párkereshetnékesdi, vagy inkább pártalálhatnékosdi. Ilyenkor aztán uccu neki, belevetem magam az internetes társkeresés élvezeteibe. Már, ha vannak olyanok. Magát a koránál sokkal fiatalabbnak gondoló, középkorú, társasággal, társasági élettel nem rendelkező nőként egyéb helyeken nincs módom ismerkedni. Mondjuk, kérdés, hogy itt van-e.

Az eltelt öt évben kevés, azaz pontosan nulla sikerrel jártam. És tudom, hogy ez jórészt annak köszönhető, hogy válogatós vagyok, nem jó senki. A hiba egyértelműen bennem van, mindenbe belekötök.

Zavar, hogy tele van helyesírási hibákkal a három bemutatkozó sora. Zavar, hogy túl tekervényesen, túl tudományosan, okoskodva fogalmaz. Zavar, hogy sosem volt nős, és nem élt együtt hosszabb ideig senkivel. Zavar, hogy jelenleg is együtt él valakivel. Zavar, hogy nem tudja, mit akar. Zavar, hogy pontosan tudja, csak szexelni akar. Zavar, hogy 47 éves és nincs gyereke és nem is szeretne. Zavar, hogy van három gyereke, és anyukát keres nekik. Zavar, hogy kopasz, zavar, hogy copfos. Zavar, hogy öreg és pocakos, zavar, hogy fiatal és pocakos. Zavar, hogy túl jóképű, zavar, hogy bányarém. Zavar, hogy az ország másik végében lakik, zavar, hogy ebben a városban él, és szoktam látni a boltban.

Általában néhány nap, vagy hét után törölni szoktam magam, most mégis, megint engedek a vágynak, és úgy döntök, hogy adok egy újabb esélyt magamnak, és az ellenkező nemnek. Teszem, amit tenni kell, töltögetem az adatlapot, megadom a (majdnem) valós telefonszámomat. Megfogadom, hogy minden egyes levélre válaszolok, és nem kritizálok, nem törlök azonnal senkit, hanem valóban adok lehetőséget a kibontakozásra.

Korábban nem szoktam fotót csatolni, mert abban a hiedelemben élek egyrészt, hogy ne a külsőm miatt figyeljen fel rám valaki, hanem az intelligenciám, a humorom, a varázslatos egyéniségem nyűgözze le, másrészt meg kellemetlen, hogy idegen emberek mustrálgatnak. Most dacolva elveimmel, felteszek egy portrét, ami tavaly készült. Viszonylag előnyös pózban ábrázol, ráadásul megfelelően homályos is, így a mélyebb ráncok barátságosan elmosódnak.

Aztán írok egy (szerintem) ütős bemutatkozást. Ezt:

„Van egy kamasz fiam, és egy kutyám, mindkettőt a lakásban tartom. Hosszabb ideje vagyunk így hármasban. Ez nem egy tragikus állapot, de időnként jó volna korban hozzám illő társsal is megosztani a gondolataimat. A korban hozzám illő azt jelenti, hogy sem fiam, sem nagyapám korú férfiakkal nem kívánok ismerkedni. Az előbbi már megvan, utóbbit meg már eltemettük.”

Amikor mindezzel elkészülök, elégedetten dőlök hátra, és képzeletben megveregetem a vállam. Jó munkát végeztem. Jöhetnek a hercegek, hódolók, csábítók, szívtiprók. Bárkik.

Úgy tűnik, beválik a taktika, mert előző tapasztalataimhoz képest sokan kezdeményeznek.

Már pár órával a regisztrációt követően jelentkezik is az első jelölt, Maci. A következőket írja : „Leesett az állam. Te maga vagy a csoda.. hogy lehet, hogy ilyen csinos nő egyedül van? ”

Úr isten, micsoda jó szöveg! Hízik a májam a hízelgésre, felcsillan a szemem, izgatottan szemlélem meg az adatlapját. A fürdőszobás fotón 65 év körüli (nekem bácsi) úriembert látok, egy kb. 200 kg-s medve formáját felöltve. A szöveges bemutatkozás szerint testalkata sportos. Válaszolok neki, talán ott lehet a gond, hogy a férfiak néha kis túlzásokba esnek, és ezzel csalódást okoznak a nőnek. Például olyat csinálnak, hogy sportosnak tüntetik fel magukat, aztán közben mégsem azok. Egy rövid és velős: „gyúrok vazze” üzenet vet véget a még bimbózásnak sem indult kapcsolatnak.

Tudom, hogy ez nem jelent semmit. Ez csak egy pasi volt a sok közül, kitartó leszek, és nem adom fel, maradok még pár napot, mert érzem, most biztosan érzem, hogy eljön az igazi.

Kettes számú jelölttel, Péterrel egészen jól indulnak a dolgok. Tetszik neki a bemutatkozásom, ebben a városban lakik, ahol én. Nem szószátyár, érthetően ír. Emailben ígér képet, mellesleg megjegyzi, jó volna találkozni hamarosan, mert valami nagyon nem működik mostanában.

Kérem a fotót, hiszen jó tudni, kivel is állok szóba, és érdeklődöm, mit jelent a „valami nagyon nem működik”. Szimpatikus, sportos, valóban korombélinek kinéző férfi van a képeken. A levélben pedig kifejti, hogy nem akar hazudni, a „nem működik” azt jelenti, hogy a barátnőjével, mostanában rosszul mennek a dolgok, most szakítanak éppen. Még nem heverte ki. Aztán azt tudakolja, hol is lakom pontosan, merrefelé dolgozom.

Magamban azt gondolom, hogy a fene a pofáját, még ki sem hűlt a nő helye az ágyban, máris másikat keres, de írásban kulturáltan sajnálatom fejezem ki a helyzetért. Megosztom vele a saját tapasztalatomat, mi szerint igenis meg kell gyászolni, el kell siratni azt, ami véget ért. És nem jó egyből fejest ugrani egy másik kapcsolatba. Nem ír többet, amin nem csodálkozom.

Egy – két napig ábrándozva nézegetem még a képeit, helyes volt, tényleg. Aztán törlöm a levelezést, helyet és lehetőséget adva egy újnak.

A harmadik jelentkező, Sanyi, Vas megyéből figyelt fel csodás személyemre, mert „megtecet” a bemutatkozásom, és, mint írja, „kertes házban vagyok” és „a távolság nem lehet akadáj”.

Képzeletben az összes helyesírási hibát aláhúzogatom, és már indul a kezem a törlés gomb felé, de eszembe jut az elhatározásom, hogy mindenkinek megadom a lehetőséget. Veszek pár nagy levegőt, és írok. Elvégre társkeresés okán vagyok itt. Nem szabad elsőre megítélni, elítélni senkit pár buta kis hiba miatt. Attól még lehet jó ember. Ha falun lakik, lehet, hogy a fizikai munkában megizmosodott testű, jóképű férfiember. Különben is, ha összejövünk, nem fogunk levelezni, beszéd közben meg nem hallatszanak a helyesírási hibák. Ez csak az én hülyeségem, beteges, hogy állandóan ezt figyelem. Nem lehet ez a mérce. Ugye? Esélyt adok. Miért is ne? Úgy is vágyom a vidéki életre.

Nincs fotó, így megint kérnem kell. Másnapra jön meg a válasz. A látvány okozta sokktól a lélegzetem is eláll egy pillanatra. A képen egy fejtetőn kopaszodó bácsika, a kopasz foltra oldalról ráfésült hajjal, sárga nájlon pulóverben, fekete műanyag keretes, szódásüveg vastagságú szemüvegben. Enyhén bandzsít. Háttérben öreganyám kora béli konyhakredencen mosatlan edények és némi csipketerítő. Mellé a szöveg: „rendezet anyagiakal vagyok irj a távólság nem ojan nagy. mindet meglehet oldani.”

Írok persze, mert megígértem, és mert illedelmes leányasszony vagyok. Bár nem tudom, érti-e a lényeget. Elmondom, hogy 45 évesként, fiatalos nőnek tartom magam, városi életmódhoz szoktam. Egy hivatalban dolgozom, rendezett az anyagi és a lelki környezetem. A távolság olyan óriási közöttünk, hogy azt semmi módon nem lehet áthidalni. Búcsúüzenetében kifejti: „Te tudod. de sose tudod meg mit hadsz ki.”

Nem baj, ha nem bánom?

Időm sem lenne a szomorkodásra az elszalasztott lehetőség miatt, mert hamarosan megkeres a negyedik jelentkező, István. Tömör üzenetében közli, hogy szimpatikus vagyok, de ez a hely nem annyira, ezért törli magát. Megad azonban egy emailcímet, amire ha írok, küldeni fog képet, és válaszában mesél majd többet is.

Írnék én, de a levelet nem lehet elküldeni, mert nem létezik ilyen emailcím.

A kapcsolat tehát már le is zárult, még mielőtt elkezdődött volna. Rövid volt, velős, de legalább nem hagyott fájó sebeket. Hurrá. Ilyen olcsón még sosem úsztam meg.

Az ötödik jelentkező Csaba, majd’ ötven soros levélben fejtegeti, hogy az írásbeli kommunikáció nem az erőssége. Megtudom, hogy egy raktárban dolgozik, rengeteg barátja van, szeret mókázni, szórakozni. Viszont, mint mondja: „Nagyon hiányzik az életemből egy darab. Valaki… talán pont Te! Talán te leszel életem legdrágább kincse.”

Helyesírásra, fogalmazásra kapásból ötöst adok, de mivel nincs fénykép róla, kérem, küldjön. Rövidesen meg is érkeznek a kopasz, szomorú, elnyűtt, karikás szemű öregembert ábrázoló fotók, és hozzá újabb sok-sok sorban a panaszáradat arról, hogy milyen rossz egyedül, meg, hogy nehezen megy a levélírás, ezért inkább hívjam fel. Megad minden elérhetőséget.

Nekem ez sok. Túl lehengerlő, túl magával sodró, túl energiarabló, túl ijesztő. Válaszomban elmagyarázom, nem szeretnék sem legdrágább kincse, sem hiánypótló életdarabja lenni senkinek. Ezek hatalmas feladatok, amiket eszemben sincs felvállalni, mert egy totálisan egyszerű, hétköznapi nő vagyok, és az is akarok maradni.

Egy rövid reakciót kapok csak, amelyből megtudom, valami nagy baj van velem, és jobb volna, ha elmennék pszichológushoz.

Verőfényes napsütésre ébredek a december eleji napon. A függönyön átszűrődő sugarak csiklandós jókedvet hoznak. Nagyra nyitom a szemem, amikor átszalad rajtam a gondolat: „törlöm magam”.

Teszem, amit tenni kell, kattintgatok. És a „biztos, hogy törli az adatlapját?” kérdésre határozottan, és könnyedén mondok igent.

Bónusz.

A társkeresős kalandozásom lezárását követő napon úgy látszik még aktívak a „nyitott vagyok (majdnem) mindenre” kifelé sugárzó energiáim, mert a fészbúkon rám ír egy 20 éve nem látott férfi ismerősöm. Javasolja, hogy fussunk össze valahol, és dumáljunk egy jót.

Elcsodálkozom kissé ezen, mert sosem voltunk kenyeres pajtások, sem az iskolában, sem később nem haverkodtunk. Kérdésemre, hogy „vajon miért is volna ez jó?” Egy meggyőző „miért is ne?” a felelet. Majdnem levesz a lábamról. Nem nehéz elhitetni magammal, hogy időmből kitelik. Egyre inkább hajlok a dologra, bár némi könyörgés és unszolás a részéről igazán jól esne.

Profilképe nincs. Úgy látszik a negyven feletti férfiak újabb szokása, hogy arcnélküliségbe burkolóznak, s külön kérni kell, mutassanak meg a titokzatos énjükből valamit, de úgy döntök, most az egyszer bátor leszek. Húsz évvel ezelőtt nem volt ijesztő, talán tényleg csak beszélgetni akar, s nem a korábban elkövetett gaztetteimet megtorolni, és az erdő szélén véget vetni magányos életemnek. Ezért ezt írom neki : „Ha nem vagy kopasz, és több fogad van, mint füled, és nem kell valami kietlen pusztaságban gyalogolnom órákon át, hanem mondjuk, meghívsz egy teára egy olyan helyre, ahol nem ismernek fel a nőrajongóid, akik elől rejtőzni kell, akkor azt mondom, hogy jó. Találkozzunk, és beszélgessünk.”

Soha többet nem válaszol.

Tegnap megvettem Eric Klinenberg: A magam útján – miért jó egyedül élni? című könyvét, bár szerintem már mindent tudok a témáról.