Amióta egy ismerősöm elmesélte, hogy délutános műszakból hazafelé tartva hogyan gabalyodott a kolléganője hajába egy denevér, és hogyan vágták ki azt onnan bicskával, az első, a félhomályban gyanúsan cikázva repkedő lény felbukkanásától az utolsó ilyen jelenetig, azaz tavasztól őszig, csak olyan felsőben vagyok hajlandó kimenni alkonyatkor, aminek van kapucnija.

Ma sem történik ez másképp. Vizsla kutyám utolsó egészségügyi sétájára fél nyolc tájékán indulunk, amikor a nap sugarai a horizonton integetnek, véres-fényes csíkot hagyva maguk után az égbolton.

A szokásos útra megyünk. A környékbeliek által rétnek hívott helyre, amit a tömbházakkal zsúfolt lakóteleptől csak egy úttest választ el. Ha a valósághoz őszinték akarnánk lenni, inkább szemételrakónak neveznénk ezt a garázssorok és hobbikertek által határolt részt, ahol az építési törmelékek, háztartási hulladékok, gumiabroncsok, fekvő, beton villanyoszlopok, emberi- és állati ürülékhalmok mellett persze akad fű, fa és bokor is. De maradjunk a rét elnevezésnél, már csak amiatt is, mert ez egy igen szimpatikusan rövid szó.

Az úttesten átérve, egy valamikor teniszpályaként funkcionáló, ma parlagon heverő terület mellett haladunk. Nagy szomorúságomra jobbról is, balról is nem barát kutyák és gazdáik bukkannak fel, ezért, hogy ebemet szabadon engedhessem, kénytelen vagyok a bozótos irányába indulni a kitaposott ösvényen.

Nem szívesen vágok neki ilyenkor már az efféle túrának, mert a rettegett bőregerek egymással versengve cikáznak a fejem felett, s kapucni ide, vagy oda, bizony be –behúzom a nyakam, sőt, időnként késztetést érzek, hogy a földre vessem magam. Leginkább csak leguggolok, ha túl közelinek érzem jelenlétüket. De mivel a jó gazdi a kutyusáért bármire képes, nekivágok a kalandnak.

Szaporáznám a lépteim. Kicsinek nem nevezhető házi kedvencemet viszont sem a fentről érkező félelmetes hangok, sem az egyre mélyülő félhomály nem zavarja. Hosszú perceket képes egy-egy fűszálon, vagy kavicson található szagminta analizálásával tölteni.

Előre megyek, hátha elhiszi, hogy itt hagyom, és követ. Baloldalon, a garázsokból kiszórt törmelékhalmok között észreveszek egy eddig nem látott, összegyűrt, sárgás – barnás, használt zsáknak tűnő kupacot. Morgolódok is magamban, hogy milyen ostobák az emberek, egyre több vackot hajigálnak ide, szennyezik vele a környezetet. Aztán túlhaladok gondolatban is a tasakon.

Mivel állatom nem jön, megállok, várok megint. Hamarosan felbukkan ugyan, de ahogy meglátja a délután még ott nem lévő nejlonzacskót, megmered. Beáll a vizslák által használt vadászpózba. Orrával a gyanús valamire mutat, egyik mellső lábát megemeli, háta, farka egyenes. Mint egy szobor. Gyönyörű, a lassan mindent beburkoló sötétség ellenére is látszik szép, izmos, arányos teste. Nem hat meg ez a jelenet, mindenképp menni akarok. Rászólok, nem indul. Nézi az ismeretlen objektumot. Hívom újra, erőteljesebben. Semmi reakció, marad a jelző állapotban. Tényleg mérges leszek, és egy igazán isteneset rikoltok.

No, erre a zacskó hirtelen felcsapja a füleit, és száguldani kezd felém. Inamba száll minden addigi elhatározásom, és bátorságom, és rohanok az ellenkező irányba. Még az sem zavar, hogy a fejvédőm lecsúszik a hátamra. Ez, a földön közeledő végzetes veszély most sokkal félelmetesebb, mint a denevértámadás rémképe. A szemétből támadt szörny, ami idő közben nyúllá változott, elsuhan mellettem. Kutyám utána, be a bokrok közé.

Kicsit remegő lábakkal, de a rémületet elhagyva, megállok. Figyelem, mi történik. Egy perc sem telik el, hallom vizslám lemondó vakkantásait, nem sikerült utolérni a zsákmányjelöltet. Ahogy visszatér, még körbejárja a helyet, átvizsgál mindent, aztán lógó orral kullog utánam.

Lassan poroszkálunk hazafelé a biztonságos betonjárdán, a lámpafények alatt. Megerősítést nyer bennem az a régóta dédelgetett gondolat, hogy vidékre kell költöznöm, mert a városi élet rengeteg veszélyt rejt magában.