Egy ideje morzsolgatok magamban egy mondatot. Nem tudom, olvastam -e valahol, vagy a saját elmémből pattant ki, de tetszik. Így hangzik : „Szép az, amit szépnek látok”.

Ezzel vagyok. És nézelődök. És minél tovább nézelődök, annál szebb. Minden.

A lakásom szokás szerint egy szemétdombra hasonlít leginkább, én meg ülök a közepén. Első nekifutásra borzasztó ezzel szembesülni, mert valami egészen mást szeretnék várni magamtól. Rendet, rendezettséget, szabályosságot.

Aztán, ha ezzel a mondattal nézek körül, rájövök, micsoda összhang van itt mindenben. És micsoda nyugalom. A szárítóra teregetett ruhák napok óta türelmesen lógva várják sorsukat. A szekrény ajtajára akasztott pólók, nadrágok pont a megfelelő módon igazodnak egymáshoz, egyik sem csúszik lejjebb, vagy pottyan le váratlanul. Az ajtón az esernyő is úgy áll, ahogy a legoptimálisabb, a kilincs közepén, egyensúlyban. És a cipők, dobozok, poharak, amik látszólag nem ide illenek, mind megtalálták a helyüket, és nem kívánkoznak máshova. Éppen elég ferdén, vagy egyenesen vannak, éppen eléggé telik, vagy üresek.

Most az az időszak van, hogy szeretek élni.

Embereket, és inspirációkat hoz nekem a sors, és jó. Vannak pont megfelelő barátaim. Megfelelően távol, és mégis elérhető közelségben. Most sikerül abban lennem, bár szándékom, és akaratom nem volt hozzá, hogy azt érezzem, hogy minden, a látszólagos káosz is rendben van. És ebben a mindenben benne vagyok én is. Nekem most ez a káosz a rend.

És szép, mert szépnek látom.

Simon Judit, Kupor-Szabó Dorottya, Molnár Judit, köszönöm, hogy vagytok .