Szürke a reggel, amikor kilépek a lépcsőház ajtaján. Az autó nehezen indul, s míg körbevonja fehér füsttel önmagát, komótosan kapargatom a jeget az ablakokról. Nem jó ez az idő nekem. Eltűntek a színek, hiába keresem a fákon, bokrokon, csak kopasz, meredező ágaikkal nyújtózkodnak az ég felé. Mintha segítségért kiáltanának, de beletörődve sorsukba, nem mozdulnak soha.

Második otthonom felé vezető úton sorstársaim szomorú, kopár tekintetét bámulom a szembejövő autókban az elágazás pirosánál. Várunk, üresen meredünk a semmibe, önműködő módban vesszük a kanyarokat. Gondolkodni nem kell, hisz a napi rutin magától is odatalál, ahol életünk erőltetetten nagy részét töltjük. A szembejövő járművek pislákoló fényei sem javítanak a kedélyemen.

Aztán  egy pillanat alatt bekúszol a gondolataimba. Megvidámodok, ahogy kedves jelenetek vonulnak el az elmém által rögtönzött vetítővásznon. Milyen régen láttalak! Hogy folyik, és hogy fogy az idő. Mindjárt itt a karácsony. Nem tudhatom, számodra jelent-e valamit. Nekem egyre kevésbé. A vásárlási láz olykor magával ragad, de Jézus születése már rég feledésbe merült a gyerekkori hittanórákkal együtt.

Kiüresedtem. Talán a korral jár. És talán a korszakkal. Ezt diktálja a világ. A nesze semmi, fogd meg jól idejét éljük a drága, egy évre sem szavatolt, akciósan  is hitelekbe verő holmikkal. Nem akarok csatlakozni ehhez. Itt, ahogy ülök a kocsiban, és fagyos kezem a műszerfalon lévő kis rácsokra szorítom, ahonnan csak lassan indul el a langyos levegő, ébredek rá, hogy adni szeretnék Neked valamit. És erre egyetlen megfelelő dolog létezik, semmi sem tökéletesebb. Ebben  minden benne van,  ami nekem fontos, ami lényeges, ami éltető. Mosolyra húzódik a szám, ahogy alakul a terv.

Ne számíts eget verő, nagy meglepetésre. Se drága holmira. Nem járom be a város összes üzletét miatta, és nem böngészem órákig az internetet. Arra sem veszem a fáradtságot, hogy kitaláljak valami egyedit, és kreatívan, két kezemmel megalkossam. Egyáltalán semmit sem teszek érte.

Megkapod most, mert a tél, a hideg, a sötét, a bezárkózás idején melegíthet téged. Ha elfogadod, megérintheti a lelked, és ha megszokod, hogy a tiéd, talán mindennapjaid részévé teszed. Ahogy ismerkedsz vele, benned is születhet hasonló, és megkínálhatsz vele majd engem, vagy mást néhanap.

Rád bízom, mit kezdesz vele. Csak arra az egyre kérlek, ne dugd el egy hátsó zugba porosodni. Ne hagyd, hogy álljon, beszürküljön, megfakuljon. Akkor ér valamit, ha használod. Ha tudomást sem veszel a létezéséről, akkor egy újabb, felesleges lom lesz, amit elfelejtesz egy idő után, és vele együtt azt is, akitől származik.  Ha nem tetszik, túl sok, túl kevés, nem az ízlésednek megfelelő, add inkább tovább. Nem fogsz megbántani, hisz lehet, hogy másnak örömet okoz, szüksége van rá.

Egy szó az, amit neked szánok. Sejted, melyik? Ritkán használom. Nem eleget. Most, ahogy ízlelgetem, a lelkem kacag. Csak hangtalanul mondom eleinte, bátortalanul, belül. Aztán suttogom, végül kiabálom. Beleordítom a komor reggelbe, hogy mindenki hallja, mindenki érezze, mindenki tudja, és megértse. Hogy legyen tőle világosság, hogy kinyíljon a szemünk és a szívünk.

SZERETLEK.

Igen.

Téged.

Aki a gyermekem, aki a szülőm, aki a rokonom, aki a szerelmem, aki a barátom, aki a levelezőtársam, aki a kollégám, aki a szomszédom, aki az ismerősöm, aki ismeretlen  senkim vagy.

SZERETLEK. Igen. Téged.

Mert emberként létezel, úgy, mint én, és mégis máshogyan. Mert együtt vagyunk itt most,  a Földön. Ugyanúgy érkeztünk, és ugyanúgy megyünk majd el. Mert minden nap születik több millió isten gyermeke, karácsony nélkül is, és feláldoztatik ugyanennyi. Mert van itt valami közös feladat, közös sors, közös felvállalás. Talán része az is, hogy kimondjuk, használjuk, megéljük, továbbadjuk ezt az egyszerű varázsigét, hogy fény fakadjon általa bennünk.