Belépek a családállítás aktuális témájának morfogenetikus mezejét jelképező szőnyegre. Segítő vagyok. A nő, akit játszom, mindenféle tünetekkel küzd, testi, lelki szinten egyaránt. Nem működik a házassága, betegségek gyötrik. Ezek okaira keressük a választ.

Szemben a jelenlegi párom. A kérdésre, hogy mit érzek iránta, a legmegfelelőbb szó, a „semmit”. Furcsán nézzük egymást, mint két idegen. Nem kedvelem, nem utálom, semleges, ismeretlen.

Beszólítják a legelső férjem. Kettőnk közé lép határozottan. Azonnal felragyog a szemem, átöleljük egymást. Igen, Ő az. Ő A FÉRFI, mellette vagyok A NŐ.  Vele és általa vagyok egységben. Folyamatos melegség-szeretet hullámok járnak át mindkettőnket. Egymáshoz tartozunk, ez egyértelmű. Össze vagyunk fonódva, kapcsolódva. Ez jó, biztonságos, támogató.

Azt mondják, hogy nem él, évekkel ezelőtt meghalt. Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Velem van, az életem folyamatos része. Látom ugyan a gyerekeimet, a világot, de az egyetlen lényeges, aki azzá tesz, ami vagyok, Ő.

Arra kényszerítik, fordítson hátat, menjen el tőlem, de nem érdekel. Hozzá kell érnem, legalább a lábammal, vagy a kisujjammal, hogy meglegyen a kapocs, hogy az áramlásnak, ami köztünk van, legyen  szabad útja. Hiszen ez éltet.

A második párom is megjelenik. Örülök, jót játszottunk, van közös gyerekünk is. De Ő végig ott van, végig az életem részese. Mindig támogat, mindent elfogad. Engedi, hogy kapcsolódjak másokhoz, megérti, hogy szükségesek ezek a történetek. Nem hagy el. Így szeret. Így szeretjük egymást, és magunkat. Semmi sem választhat szét.

Megint kényszerítik, hogy távolodjon, hogy fogadjuk el, ő már egy másik világban létezik. Nem értelmezhető egyikünknek sem. Tudjuk, semmi sem képes megtörni ezt az égben köttetett szerelmet.

Megrogyok nélküle, a lábamból kiszáll az erő. Látom a családom, a gyerekeim, rendben van a létük, kedvelem mindet, de őt választom. Bárhol is legyen. Ha nem ebben a jelenben van, akkor is. Más nem lényeges, senki sem fontos ennyire. Vele bomlik le a fal, amit az elkülönülés épít. Vele tudom megélni az „én és te” helyett a „mi” közösségét. Mindenhová követem.

Most, itt, ebben a szerepben megértem, milyen lényegtelen, és korlátozó fogalmak a tér, idő, élet, halál,  lét, nemlét, dimenzió. Hiszen csak a szeretet van.  A mindenen átívelő, mindent elsöprő, akadályokat nem ismerő energia.