Bár nem hiszek a járványokban, s hogy ok nélkül csak úgy elkaphatok bármi vírust, baktériumot, betegséget, mégis két náthás kolléga, és a gyerekrendelő várójában, a tüsszögő, orrfolyós szülők és csemetéik társaságában eltöltött másfél óra megtette hatását.

Kicsit vágytam is rá, hogy kivonódjak a forgalomból. Igaz, a láz, a minden sejt fájdalma, a fél éjszaka ébren töltése nem volt a tervek közt, de megbékélek velük, ha ez az ára a magamra fordítható időnek.

Puha, barna plédembe bugyolálva kuporgok a kanapén, s két köhögés között azon gondolkodom, vajon mire jó ez nekem? Hogy jutottam ide?

Nem nehéz összerakni a képet. A börtöncellányi, ablaktalan, csak légkondicionálóval levegőztethető irodában a munkatársak által valóságosan és képletesen is nap, mint nap érő, hátulról jövő támadások okozta düh bennragadt. A torkomban, gyomromban, szememben, agyamban. Ki nem mondható és mutatható indulatok feszítenek, és dagadnak belül egyre hatalmasabb örvénnyé.

Menekülnék, leginkább magam elől, mert tudom, hogy nem az emberek az okozói a rossznak, de komfortzónám falai nem engedik láttatni a lehetőségeket. Vagy talán nincsenek is, mert ez a sors hozta nagy feladat, amit meg kell oldani.

A tizenkét évvel ezelőtti lelkesedés, mely szerint majd megváltom a világot, és segítek a rászorulóknak, rég elveszett a szociális rendszer hálójában. Kilátástalan lepapírozás folyik számtalanszor, amikor nincs lehetőség érdemi cselekvésre. És közben ott van valahol távol az ember, aki éhezik, fázik, és  a huszadik helyen áll az intézmény várólistáján, remélve, hogy gyorsan meghalnak, akik foglalják az ágyakat.

Tehetetlenség, fásultság, életuntság. Ezek a nem kedvenc, de mostanában rám jellemző szavak.

Nem tudom, hivatást választottam-e vagy csak a megélhetés szüksége, ami ide ragaszt. Talán nem is volna lényeges, ha más, cselekvő örömökkel kompenzálnám, megtölteném az egyre nagyobb, tátongó űröket.

Fáradt vagyok. Talán a tél, talán a hideg, talán a sötét, talán a sár okozza.

Kucorgok a puha, barna pléd alatt, s a forró teával telt bögrével együtt, meghitt gyengédséggel átölelem magam.