A látszólagos boldogtalanságom mögött folyamatosan ott bujkál egy örömökre nyitott, játékos, pajkos, huncut kisgyerek… néha hagyom, hogy megmutassa magát.

Olyankor észreveszem a felhők mögött is ragyogó napot.

Olyankor meglátom a fűben rejtőző virágon az apró bogarat.

Olyankor fogócskázom a kutyával meg a széllel.

Olyankor megállok az esőben, hogy csiklandozhasson.

Olyankor mezítláb sétálok a forró homokon, és belelépek a csalánba.

Olyankor tapicskolok a sárban, és agyagos nadrágban megyek be a boltba.

Olyankor megeszek egy tábla mogyorós csokit.

Olyankor rámosolygok a sarkon kéregető hajléktalanra és a kezébe nyomok egy kétszázast.

Olyankor teljes hangerőn hallgatom – éneklem – táncolom a kedvenc dalaim, és elhiszem, hogy nem hamis.

Olyankor kiülök az ez erkélyre  és nézem a félhomályban a fák sötét lombjai közt cikázó denevéreket.

Olyankor tudok Rád figyelni, látni a szépséged, és engedni az ölelést.

Olyankor kinyílik belül valami, beáramlik az egész világ, és megbizsergeti a sejtjeim.

Olyankor rájövök, milyen jó itt.

Olyankor tudom, hogy élek, nem csak vagyok.

Benned vajon ki lakik?
Engeded játszani?