Napok óta figyelem az internetet. Nem meglepő, hisz rendszeres szokásom ez. Özönlenek a karácsonyi jókívánságok, és képek a finomabbnál finomabb ételekről, a feldíszített fákról.

Egy pillanatra magával ragad a sodrás, és a lendülettel élve nekiindulok a világnak. Mert venni kell valamit. Mások is veszik. Vaj, liszt, cukor, kakaó, sajt, túró… sütök majd sütit. Rendes karácsonyt akarok. Bejglikkel, töltött káposztával, sült kacsával, édességekkel roskadozó asztallal.

És kellenek ajándékok, a mamának, a papának, a fiamnak. De mi is? Minek örülnének, mi hiányzik? Hiányzik valami? Valami kézzel fogható, használható, aztán eldobható?

A bevásárlóközpont parkolójában keringve, helyet nem találva ér véget az indulat – kedv.

Nem akarom ezt.

Eszembe jutnak gyerekkori, ünnepek. Veszekedéssel, vitákkal, megrakott asztalokkal, nem várt rokonokkal, és napokig tartó maradék evéssel. Apróságként még varázslatosan tündökölt a fa, és a csillagszóró, s a hideg szobába reggelre megérkezett a Jézuska, csomagokat rejtve el.

De nem volt mögötte hit, szeretet, béke. Csak a megszokás. Mert így kell csinálni, mások is ezt teszik.

A felnőtt éveim karácsonyai is ezek. Sosem használt ajándékok, felesleges tárgyak, feszélyezett ebédek, vacsorák. Rohanás.

Figyelem az interneten a már napok-hetek óta feldíszített fákat, a szebbnél szebb idézeteket….

És gondolkodom. Vajon hol rontottam el? Hova tűnt belőlem a venni, mutatni, költekezni akarás? Miért nem fontos ez? Talán nem akarok örömet okozni? Talán elveszett belőlem a szeretet? Vagy nem is volt sosem?

Hisz azt kiabálják, ez a szeretet ünnepe. Jézus a szeretet hírnöke, és születésének évfordulóján beragyogja szívünket is az érzés.

Beragyogja?

Nekem teher. Teher a boltokat járni. Teher olyasmit csinálni, amiben nem lelem örömem. Teher a fagyos ablakot mosni, teher öt félét főzni, hogy aztán a kutya egye meg. Teher tízezerért fát venni, és pár nap múlva kidobni, teher olyan találkozásokon részt venni, amiken a kínos csend alatt ott lappang a feszült indulat.

Mi a baj velem?

Olyan könnyű bármikor kimondani, hogy „szeretlek”, „köszönöm”, „örülök, hogy megszülettél”, „szép vagy”, „kedves vagy”, „fontos vagy”.  És könnyű ölelni, együtt lélegezni. Könnyű éjjelbe nyúlóan beszélgetni. Könnyű megkérdezni, „hogy vagy?” és könnyű meghallgatni azt is, ha fájdalmas a válasz. Könnyű az ölembe ültetni, könnyű puszit adni, könnyű vigasztalni, könnyű vidám élményt elmesélni.

Könnyű bármikor adni, kapni. Nem tárgyakat. Figyelmet, jó szót, törődést, gyengédséget, kedvességet, segítséget. Azoknak, és azoktól, akik igazán fontosak. Miért kell erre kinevezni egyetlen napot? Hiszen ez van. „Csak úgy”. Akármikor.

Nekem ünnep maga a létezés. Hogy vagyok. Hogy vagyunk. Itt. Most. Így. Egymásnak. Karácsonytól függetlenül.

A pogácsa szétégett, az ablak koszos. A fa még a tárolóban. Estére talán feldíszesül.

Boldog hétköznapot!