A hétvégéim jó ideje hasonló forgatókönyv szerint zajlanak.

Sok lelkes tervvel a fejemben és szívemben ébredek. Most épp a „Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban” közhellyé süllyedt Mahatma Ghandi idézettel pattanok ki az ágyból. Mert igen, változni, és változtatni kell. Elég egy aprósággal kezdeni, szépen jönnek majd a lépések egymás után, és egyre nagyobb és nagyobb horderejű dolgok következnek be.

Például valamennyi idő elteltével rend lesz a lakásban, ha teszek érte.  A lendület először a hűtőnél törik meg, mert bár tele van mindenféle tápláló, egészséges falatokkal, megint, mint két napja mindig a sütivel félig telt tepsin akad meg a szemem. Kiveszem. Aztán hozzá az utolsó tiszta villát a fiókból. Belemerítem a csokis-kávés krémbe, a fekete piskótába és a nyál összefut a számban. Még mindig finom. Nem szabad ezt kidobni. Mekkora nagy pazarlás volna, ha hagynám összeszáradni, vagy megpenészedni. Két széles csíknyi elfogy. Még így is negyed részig az edény.

Tömény. Ellensúlyozásképpen előveszem az új kedvencem, a fermentált káposztás – uborkás-  paprikás – hagymás egyveleget. Aztán egy kis pirítóssal elropogtatok egy fél tányérnyit. Az íz – élmény orgazmikus. Nyögök, rágok, nyelem, nyögök, és közben csak azt tudom mondani, hogy „de finom, de finom”…..

A testemet így ellátva igyekszem felidézni a nemrég még jelen volt indulni akarást. Nincs sehol. Ráadásul megfájdul a fejem. A kutyának viszont üríteni kell, így kényszerítem magam a cipőre, kabátra, menésre.  Az út jó. Valójában mindig jó, ha már benne vagyok. Vicces csúszkálni a jégen, szív-, és lélektöltő bámulni az eget, a havat, a fickándozó, boldog állatot, a napsugarak játékát a fehér földi takarón.

Hazaérve ejt rabul a megszokott rítus. A mosógépbe bedobva pár ruha, és mivel a kobakomban továbbra is érzek egy tompa nyomást, készítek egy teát s a „csak addig ülök ide, míg megiszom” ürügyével lehuppanok a kanapéra. Innentől (tudom jól) irányíthatatlan a folyamat. Nem is ellenkezem.  Hagyom, ami jön. Nincs menekvés, maga alá gyűr az internet, az információáradat, a hírek, képek, a keresés. Követhetetlen sebességgel kattintgatok. Közben levelezek pár emberrel, éberen figyelem, kapok-e választ, ha nem, az sem baj, lapozok. Írok másnak, másról. Ír más, bármiről. A közösségi oldal csoportjait lesem, nyilatkozom, nyiladozom. Ámuldozok eseményeken, alkotásokon, történeteken. Meghatódok, mérges leszek, nevetek, véleményt formálok, továbbítok, kérdezek, mondok. Az élet, az együttlét élményét színlelem. A kis-asztalon felejtett mogyorós csoki darabkákat közben eltüntetem.

A cselekvés illúziója kimerít. A mosógépet kipakolom, s mivel gyomrom és a fejem is jelez, a konyhából magammal hozom a megmaradt sütit, és evőeszközt. Néha ránézek az órára. Ledöbbenek, milyen gyorsan telnek a percek. Ebédem-uzsonnám magam mellett tartom, és folyik tovább a virtuális kalandozás.

Valakivel telefonozok, és közben jövök rá, hogy zavar a koszos hajam. Rátapad a fejemre, talán ez is hozzátesz az egész napos diszkomfort érzéshez odafent. Belelazulok a kádba. Szeretem, ahogy a forró víz körbevesz. Lelassul minden. Alaposan eltervezem a nap hátralévő idejét. Eszek valami rendeset. Elmosogatok, aztán megcsinálom a munkából hazahozott papírügyeket, minden felesleges kacatot kihajigálok.  Egészen új emberként lépek ki a fürdőszobából. Tettre készen, összeszedetten teregetek. Közben születik a finom vacsora képe. De talán a víz volt túl meleg, vagy valóban öregszem, mert hamar elfáradok. A tepsiben lévő pár falat sütit már nem érdemes eltenni, így a következő pillanatban a kanapén találom magam, ahogy majszolom az édességet, és figyelem a képernyőt.

Felhív egy ismerős. Hosszan fecsegünk. A szemembe lógó frissen mosott hajam egy tincse zavar. Hirtelen mozdulattal kotrom el, de ahogy a homokomhoz ér a kezem, érzem, hogy fáj.  Van ott valami. Kirohanok a fürdőbe, nézni, mi az. Piros dudor. Tapogatom. Egyre érzékenyebb, és egyre jobban dudorodik. Az igazság tudásának döbbenete váratlanul kúszik az elmémbe. Rájövök, hogy ez egy ér. És biztos, hogy a fejemben belül is van hasonló, az nyomja a burkolatot, azért hasogat egész nap. A következtetés könnyen megszületik.  Szét fog robbanni a fejem. Ami azért van, mert nem ettem ma semmi mást, csak sütit és csokit. Magas a vércukrom, az feszíti a belsőm. Éles képekben jön a folytatás.

A fiam nincs itthon. Mire hazajön, itt leszek szétszórva a szobában. Vagy orvost kell hívni. Az ügyeletet. Mert már nem is látok. De tele van minden szennyes edénnyel, meg lehajigált ruhával. Ha bejön bárki, mit fog szólni? Ez nem maradhat így, ki kell takarítanom. Azonnal.

Nekiállok, közben a rémképek gyötörnek. Nem halhatok még meg. És nem így. Szörnyű lesz utána felszedni a sok véres ragacsos mindenen szétfolyó, és elterülő agyvelőm.

Meg kell újra nézem, mi is van ott. Kihozom a nagyítós tükröt, és a lámpa alatt veszem tüzetesen szemügyre a helyzetet. Végre látom, hogy van ott valami karcolás is, ahol érzékeny.

Elmondhatatlan a megkönnyebbülés.  Mégse most fogok meghalni, vagy legalábbis nem fejrobbanásban.

Abbahagyom a mosogatást, hisz nem kell doktort hívni. Nem fogja látni senki a szemétdombon szétterülő agyamat….

Visszaülök ide, hogy megírjam, amit most olvasol.

De a mélyben ott lappang a kérdés: Mitől van a karcolás??