Elgondolkodtam.

Hasonló vagyok. Igaz, kályhát és házat nem építek, de sem a tengerparti homokbannapozás, sem a tűsarkús, csinosruhás, romantikus vacsorázás, sem színház, mozi, koncert, buli nem vonzott soha. Néha zavarban vagyok ettől, hiszen korosztályom, környezetem, embertársaim nagy részének kikapcsoló elfoglaltsága mindez.

Tudom, hogy jó. Látom, ahogy élményekkel telve, feltöltődve térnek vissza egy-egy útról, előadásról. Hallgatva a történeteiket, nézve a fotókon megörökített boldog pillanatokat, velük örülök.

Lelkemben a vágy mégsem erre van.

Én szívesen utazom belső tájaimon, új és új rejtett kincseimet felfedezni. Gyakran kalandozom képzeletem szárnyain, mélységeket és magaslatokat találni.

Szeretek puha takaróval meleg kuckót vonni magam köré és onnan lesni a körülöttem zajló eseményeket, vagy a csendet.

Nekem jól esik egyedül sétálni a réten, eget, napot, felhőt, esőt, növényt, bogarat, állatot követve-figyelni.

Élvezem, ha tudok kapcsolódni mással, hasonlóságaink, különbözőségeink, múltunk, jelenünk, lehetséges jövőnk történeteiben.

Feltölti a szívem, ha adhatok. Akár figyelmet, mosolyt, gesztust, beszélgetést, üzenetet. És az is, ha kapom ugyanezt.

Most nem vágyom többre, másra. Ez az én világom. Ilyenre formálta a sors általam, velem. Talán furcsa, talán különc, talán nem megszokott.

Ez vagyok. Kezdem szeretni.

És Te? Hogy vagy ma magaddal?