Holnap leszek 48 éves. Egy ideje, ha későbbi időpontra tervezek valamit, mindig hozzáteszem, hogy „ha megérem”. Most is így lesz a helyes. Szóval: holnap leszek 48 éves, ha megérem.

Nem vagyok pesszimista. Az évek számának gyarapodásával egyre nyilvánvalóbb, hogy kevesebb a jövő, mint a múlt. A test öregszik. Sokasodnak a ráncok, a kopások, az ősz hajszálak, a nyavalyák.

Rég hidegen hagynak a jelesnek nevezett napok megünneplései. Most sem azért beszélek itt, így, erről, mert gratulációkat várok. Hanem, mert szeretek mélázni, morfondírozni, fecsegni, eszmét cserélni. Jó, amikor egy jegyzetem másokban is ébreszt valamit. Ha elültetett örömcsíra, vagy továbbgondolásra ösztönző forrás lehet. Ha ad valamit annak, aki olvassa.

Tehát, 48 leszek holnap, ha megérem. A tavalyi évfordulóm előtti hetekben kisebb krízisen mentem át. Mert a 47 az majdnem 50, az meg egy fél évszázad. Belepillantva a tükörbe öregedő arcot láttam. És nehéz volt elhinni, hogy ilyen észrevétlenül lepergett a rengeteg perc, nap, hét, hónap, év. Számot vetettem magamban, magammal. Eredményeként vádirat született. Nem értem el semmit abból, amiről kamaszként álmodtam. Nem lettem neves újságíró. Sem csodás családanya. Nem élek kedves kis vályogházban a férjemmel szeretetben, növényeket nevelgetve a kertben. És nem lettem bőrdíszműves, kutyakozmetikus, természetgyógyász sem, hiába szerepeltek lelkes terveim részeként ezek is egy ideig. Pedig lehetőségek voltak. Bármelyikre. A megvalósítás mégsem sikerült, és sok mindenre már nincs új esély. Haragudtam, hogy elfecséreltem az életem több, mint felét.

Aztán, ahogy a napok peregtek tovább, és a 47 is a múlt részévé homályosodott, változott a gondolatmenet. Bár egyszerű, kisvárosi, tömblakó életem nem osztogat nagy meglepetéseket, és fordulatokat, alapjában jól érzem magam. A válásokból, csalódásokból, betegségekből, krízisekből mindig felálltam, egyedül. Naponta van mit tenni az asztalra, a munkámat hatékonyan, megbízhatóan végzem. Az életem én irányítom, vezetem. Képes vagyok nekem jó döntéseket hozni, nemeket és igeneket mondani, ahol, és amikor kell. Kiállok magamért, és a számomra fontos emberekért. Tanulok. Tréningekre, tanfolyamokra, előadásokra járok. Ha érdemes, életem részévé teszem a megtudottakat. Haladok az önmagam megismerésének útján egyre mélyebbre, befelé, térképet rajzolva magamról, magamnak. Az út izgalmas, örömökkel és felismerésekkel teli. Egyre kevesebb megalkuvás, és álarc nélkül vállalom magam. Képes vagyok nyitottan, őszintén, figyelve, kíváncsian tekinteni a körülöttem lévő világra. Az embertársaimmal való kapcsolódás örömet okoz.

Bár a nagy tervek nem úgy valósultak meg, ahogy reméltem, mégis a rossznak, sikertelennek könyvelhető történetek is adtak élményeket. Ezek vezettek el idáig, ahol most vagyok. Mindenben fellelhető az ajándék, ha akarom. És akarom.

Szóval, 48 leszek holnap, ha megérem. A testem az elmúlás felé vezető ösvényen lassan, de biztosan halad. Mégis egyre inkább tudom, hiszem, és élem, hogy csoda ez. Mint ahogy az összes új, hétköznapi nap.