A cella-szerű, ablaktalan helyiségben, neofényben , egy gurulós irodai széken, az íróasztal keskenyebbik felénél kuporgok, és bámulom a monitort. Szürke padlószőnyeg, sötét, barna szekrények, négy asztal, és két ventilátor a társaim. Csend van, csak a nyomtató zizzen néha, jelezve, hogy szunyókál ugyan, de ha feladatot adok, azonnal kész a cselekvésre.

Elmúlt este hat óra. Leginkább onnan tudom, hogy az előbb hallottam, ahogy kinn, a szomszédos postán leeresztették a rácsokat, mert zárnak. Az ott dolgozó hölgyek vidám, hazakészülődős csevegése a félig nyitott ajtókon beszűrődik. Mennem kellene nekem is. Péntek van, a munkaidő fél kettőig tartott. Csakhogy temérdek teendőm akad.

Egy ideje nehéz ide jönnöm. Tíz hónapja nem működik a klíma, így a szobában, attól függően, hogy hányan használjuk épp, rövid időn belül elfogy a levegő. Irodának nevezzük ugyan, mert az ügyfelekkel kapcsolatos papírmunkát itt végezzük, de szűkössége, barátságtalansága miatt leginkább a börtönhöz hasonlítható. Időnként felmerül bennem a kérdés, vajon átgondolta – e valaha valaki, hogy ebbe, az egykor bevásárlóközpontnak épített hodályba szabad – e embereket ilyen jellegű tevékenységekben foglalkoztatni. Olyankor bosszankodok, hergelődök. Kérelmeket írogatok a friss levegőért, a nagyobb helyért. Aztán elmúlik, és legyintek belül. Jó, hogy van munkám, és vele együtt fizetés. El kell tartanom magam, és a fiam. Belesimulok a napi rutin cselekvésekbe, ahol a gondolkodni akarás és tudás hátráltató tényező. Az, hogy ép vagyok-e, hogy szellemileg, fizikailag milyen az állapotom, rajtam kívül senkit sem érdekel. Néha engem se. A lényeg, hogy a munka kész legyen, időre, jól.

Ha sikerül más nézőpontból figyelni a helyzetet, akár szerencsésnek is tarthatom magam. A kliensekkel való ügyek sokszor más településekre, hivatalokba, intézetekbe szólítanak, így a nyolc és fél óra egy részét szabadlábon tölthetem, szemben azokkal, akiket egész napra ide köt a feladat. Mivel sokan vannak, egyre nehezebb kihívások elé állítanak, egyre több a mennivaló. És bírom. Egyelőre bírom a terhelést, igen. Állítólag akkora keresztet kapunk, amelyet cipelni tudunk. Még megy. Még túllendülök, még megoldásokat keresek, még fontos a másik ember, hogy segítsem, hogy kimozduljon, hogy történjen valami. Még csinálom, még visz a lelkiismeret.

Szóval, ücsörgök itt a vibráló fények, ciripelő gépek közt, és így, a munkaidőn lassan öt órával túl, boldognak érzem magam. Egyedül vagyok. Csak az enyém a terep. Minden felületen papírok, borítékok, feljegyzések, mappák. Pakolok. Végre. A rend irányába megyek. Ebben a magányos létben tud kibontakozni a szorgalmas énem, és a pár plusz órában annyit haladok, mint egész héten sem. Jó érzés belakni a teret. Hogy arra fordíthatom a légkeverőt, amerre akarom, hogy nyitva lehet az ajtó, ahogy én szeretem, hogy nem kell csacsogásra figyelni, zavaró zajokat kiszűrni, nem kell erőltetetten koncentrálni. Megy minden magától. Gördülékenyen, összpontosítottan, célirányosan. Uralom a helyzetet.

Elcsendesedik a folyosó. Még egy utolsó emailt elküldök, kinyomtatom a heti jelentést, szép tisztaságot készítek magamnak hétfőre.

A mozgólépcső már áll, így gyalog indulok egy emeletet lejjebb, hogy beírjam, meddig voltam itt. Üres minden. Átsuhan a fejemen, hogy ha akarnám, félhetnék is, mert filmbeillően kísérteties a jelenet. Sehol egy teremtett lélek. Kuncogás fut át rajtam a gyerekes magam – ijesztgetésért, s lóbálok egyet a beléptető kártya madzagján. Feltekeredik az ujjamra, majd le. Kicsit csoszogok, kicsit kopogok, néha körülnézek, nem bújik-e meg egy zegzugban valami félelmetes.

Bekerül a jelenléti ívbe minden adat pontosan. Míg visszatolom a lapot a tartójába, szomorkás fáradtság ül meg a vállamon. Hazagondolok. Este van, és alig voltam ott. Mégsem vágyom egyébre, csak ledőlni, bebújni a plüsspléd alá elengedve a hetet, szunyókálni kicsit.

Visszafelé jövet a vajszínű járólap néhány kockáján megakad a szemem. Mintha valaki krétával csíkokat húzott volna rájuk, színesen pompáznak. Keresem a művészt, de szétnézve, hamar rájövök, nem ember alkotása ez. Hanem a Napé. Mert igen, odakint süt a Nap! Sugarainak, és a kupola valamely ablaküvegének összjátékából született a szivárvány – sáv ide, a komor, hideg, embertelen épületbe, a lábam elé. Jó hinnem, hogy csak nekem.

Megmutatom, nézd.

Neked volt ma csodád? 
Ilyen aprócska, hétköznapi?