Egy ismerősöm néhány napja egy bejegyzést tett közzé. Arról mesél benne, hogy bár sokszor, sok emberrel van körülvéve, és örömteli kapcsolódásokat él meg, mégis időnként rátör a mélymagány. Útját többnyire egyedül járja, nem talál olyan társakra, akikkel a közös teremtés élményét meg tudná élni.

Megérintettek a sorok, segélykiáltásként fogtam fel. Rákérdezve a hogylétére, azt mondta, alapvetően jól van mindezzel a világgal és ellenére.

Mozgat a téma. A „mélymagány”, szó megindít bennem egy SegítőÉn – t, akinek a szíve elfacsarodik, ha embertársát bajban sejti. Ugyanakkor megjelenik egy BölcsÉn is, aki tudja, hogy valójában nem tehetek semmit.

Látom közel és távol, milyen elveszettek sokan. Az egyedüllétet nyúlós, sötét mocsárként élik meg, amibe nem mernek beleereszkedni. Riasztó a gondolat, és azt hiszik, tenni kell ellene. Menni, csinálni, programot, nyaralást, kirándulást, bulit, vásárlást, tévézést, internetezést, embereket keresni. Új és új impulzusokkal telezsúfolni az életüket és az elméjüket, hogy eltereljék a figyelmet saját magukról.

Vajon miért?

Most, ahogy ezen töprengek, arra jutottam, hogy az egyedüllét és a magány szót szinonimaként használjuk. Pedig a kettő szerintem nem ugyanaz.

A magány egy érzelmi állapot, amikor kirekesztettséget, ürességet, meg nem értettséget, elidegenedettséget élünk meg. Ez azonban ránk törhet bármikor. Hiába vagyunk párral, családdal, barátokkal körülvéve, hiába élünk aktív társasági életet, mégis érezhetjük magunkat magányosnak.

Az egyedüllét viszont az alaphelyzet. Valójában mindig egyedül vagyunk. Az embergúnyánkban megtapasztalt érzéseinket, érzelmeinket, gondolatainkat egyedül éljük meg. Ha fáj a lábam, te nem tudhatod, milyen a fájdalmam. Beszélhetek neked róla, részvét is lehet benned, de az érzés csak az enyém, az én testemben zajlik. Ha egy finom falattól boldogság járja át a sejtjeim, beszélhetek neked róla, és invitálhatlak, hogy kóstold meg te is, de azt, hogy bennem mi játszódik le, egyedül élem meg. Ha kipróbálod, lehet, hogy neked nem is fog ízleni.

Nem vagyok vallásos, istenhívő, de remélem, hogy van egy felsőbb, mozgató erő, ami irányítja a látható és láthatatlan világunkat.

Talán ez az erő (lehet hívni Univerzumnak, Istennek, ahogy neked tetszik) apró morzsákra szakítja szét magát, hogy megnyilvánulhasson a sok milliárdnyi csodálatos, különböző létezőben.

Amikor érzelem gyúlik bennem, legyen az bármilyen, és látszólag külső valami által (ember, állat, tárgy) kiváltott, alkalma van istennek rácsodálkoznia önnön sokszínűségére. Minden érzelem valamiféle energia által születik.

A szeretet, öröm, boldogság, harag, félelem, gyűlölet, düh, undor, magány (és sok egyéb) mind áramló energiák, melyeket elneveztünk valahogy. A játék kedvéért. A megélés kedvéért. Egyik sem jobb vagy rosszabb. Csak más. Mindig épp az ér el, amire nyitottak vagyunk. Unalmas volna itt a földön nélkülük.

A szenvedés ott kezdődik talán, hogy vannak, amiket szívesen látunk, mert kellemes bennük lenni. Ezeket hajszoljuk, és akarjuk folyamatosan. Másokat meg kitaszítanánk, mert nem komfortos a velük való találkozás.

Pedig az élet velejárója az összes.

Mi lenne, ha minden előzetes elképzelés és elvárás nélkül csak lennénk, nyitottan, kíváncsian? És hagynánk, hogy az energia áramoljon bennünk, és általunk? Mindig éppen az, ami jönni akar? Ha öröm, az, ha szerelem, az, ha bánat, az, ha magány, az. Lehet, hogy ezért vagyunk itt. (?)

(És igen, olvastam arról is megvilágosodott bölcs mesterek tanításaiban, hogy az egész elválasztottság csak illúzió. Nincs idő, nincs tér. Nincs én, nincs te. Minden egy. Minden a nagy Egy része. Egyelőre ezt még nem tapasztaltam meg, így nem tudok róla okoskodni.)