Kártya – játék
Eljött a hétfő megint. Újult erőnek nem nevezhető energiában ücsörgök az irodában. A ventilátor által gerjesztett légörvények kellemes ritmusban libegtetik meg időről időre a hajam. Fogadónapom van, és nem titokban abban reménykedem, hogy nem jön senki. Távol tartja őket az élet, a nyár, vagy bármi, ami fontosabb, mint a velem való találkozás, én meg haladhatok a papírmunkával. A magamról alkotott kedves-jóindulatú-empatikus-segítő képbe sehogy sem tudok beleilleszkedni.
Haragszom. A számítógépre, mert lassan indul, a tollra, mert megint nincs meg, a szekrénykulcsra, mert nem nyitja elsőre a zárat, a mappára, mert magasan van és nehéz, a tűzőgépre, mert kifogyott belőle a betét.
Aztán Rá. A megjelent Ügyfélre, aki szétzilálja a tervem, s aki miatt a megkezdett hivatalos levelet félbe kell hagynom. Mert figyelmet követel.
Régóta ismerem. Néhánnyal negyven fölött számolja az életéveit. Vár a pultnál. Kezében baseball- sapkáját szorongatja. Alázatos. Udvarias, hangoztatja, hogy ráér, fejezzem be, amit csinálok. Mégsem tágít, bámul befelé a nyitott ajtón. Érzem, ahogy hátamba szúrja tekintetét.
Az érdeklő énem előkotorva kimegyek. Elvesztette a személyi igazolványát, úgy két hete pótoltattuk. Most meg kellene kérdezni, megvan-e már a végleges. Az épület földszintjén található az ablak, ahol sikerrel járhatunk a kiderítésben.
Fogom a szükséges irataimat, és lekísérem. Szorosan mellém áll a mozgólépcsőn. Terepmintás nadrágja, inge tiszta. Egészen mélyből, talán a bőre alól árad a tipikus, a mosdatlanságból, a pincében, matracon alvásból, a gyűjtögető életmódból, a rendszeres kannás bor fogyasztásból összeálló, hajléktanokra jellemző szag. Savanyú, keserű, orrot facsaró. Most adódik hozzá egy édeskés, talán női parfüm, vagy dezodor illata is. Magamba parancsolom a hányingert.
A földszinten tömegnyi, fontos dolog miatt várakozó férfi, nő, gyerek. Sorszámot húzok. Nyolcan vannak előttünk. Ülőhely híján egy oszlop közelében állunk meg, hogy a hívó monitort figyelni, követni tudjam.
Ügyfél beszél. Folyamatosan. A bökőről, ami miatt nemrég elvitték a rendőrök, sokadszor, újra. A patkányokról, amik éjjel jönnek elő, és a macska nem kapja el őket. A kutyáról, ami lesz hamarosan. Mert nem jó egyedül. Mindig csak egyedül. Barát nélkül.
Feszélyez. Válaszolgatok, de a szavaim nem érnek el hozzá, hajtogatja a magáét. Mintha egy régi, kézzel tekerhető kávédarálón akarnék kavicsokat őrölni, rekedtes a hangja. Nem félek tőle, bár tudom, hogy az alvilági életben, ahol a napjai telnek, harcol. A területéért. Vagy egy üveg italért. Sebhelyei bizonyítják. Kicsit magasabb nálam, még jól táplált, karja izmos. Kinézete ősember jellegű, bár kopasz, borostás. Barna szeme mélyen, erős, kissé előreugró homloka alól figyel. Nem találom benne az értelem csillogását.
Túl közel jön. A távolság növeléséért képzeletbeli válaszfalakat emelek. Hol összekulcsolom a karom magam előtt, hol óvatosan hátrébb araszolok. Követ, nem fogja a jeleket.
Hangos. A körülöttünk lévők felénk nézegetnek. Kellemetlen. Az ideiglenes igazolványt, amit a múltkor kapott, egy valahol talált, kemény műanyag tokba tette, hogy ne vesszen el. Mutatja. Jelzem, hogy ha mi kerülünk sorra, ezt le kell adni, így jó volna, ha kivenné belőle. Nem sikerül. Megszorult. Feszegeti, de a vékony lapocska pontosan simul a keretek közé. Nyög, káromkodik. Így még inkább ránk terelődik a figyelem. Hosszú, erős körmeit széles koszfekete csík szegélyezi. Tudom, hogy ha megpróbálnám, kicsi, vékony ujjaimmal ki tudnám venni, de megborzongok a gondolatra is, hogy hozzáérjek.
Alig halad a sor. Nem csökkenni, de gyarapodni látszik a nép. Az elégedetlenség, türelmetlenség moraja nő.
Ügyfél még mindig a kártyával és a tokkal hadakozik. Leejti, felveszi. Zsebrádiója antennájával próbálja kipiszkálni. Trágár szavak tömkelege hagyja el száját.
Semmiben sem hasonítunk. Buta, koszos, büdös, szerencsétlen, ügyetlen, erőszakos. A gyomromból kiindulva, mellkasomban, fejemben, majd minden tagomban átveszi a hatalmat egy nem tudni mikori robbanásra beállított, időzített bomba. Nem akarok itt lenni vele. Nem akarom hallgatni. Nem akarom szagolni. Nem akarom nézni. Nem akarom, hogy bámuljanak miatta. Nem akarok semmit ebből, ami most történik.
Lesem a kijelzőt. Ketten vannak előttünk.
Valahonnan bekúszik egy kérdés a gondolataim közé, amit előző nap hallottam egy előadásban. „Mi lenne, ha egyszerűen csak hagynád, hogy az legyen, ami lenni akar?”
Játszani kezdek vele. Mi lenne, ha hagynám, hogy az legyen, ami lenni akar? Mi lenne, ha hagynám, hogy koszos, büdös, hangos hajléktalan legyen?
Mi lenne, ha hagynám?
Tényleg! Mi lenne, ha hagynám? Ha nem akarnék tőle semmi egyebet, csak azt, ami lenni tud?
Hiszen ő ez. Koszos. Büdös. Hangos. Hajléktalan.
Ember.
Hirtelen kicsusszan a kártya a tokból, a padlón landolva. Mire felveszi, minket hívnak. Nevét gyöngybetűkkel kanyarítja az igazolvány átvételét elismerő papírra.
