Szer – elem
Tíz éve találkoztunk. Benne, furcsa mód, azonnal fellobbant a láng. Igazi férfi módjára harcolt értem. Bár én akkor még mást akartam, nem tágított. Nem engedte, hogy elküldjem, kitartóan követett, míg igent mondtam. Talán már akkor, ösztönösen megérezte, mire van szükségem. Gyengédségre, kedvességre, figyelemre, vidámságra, elvárások és feltételek nélküli odaadásra. Kapcsolatunk egyre mélyül.
Vannak hullámzások, mint minden területen az életben. Igen, néha azt gondolom, rossz döntés volt lekötni magam, beengedni őt, mert felelősséggel jár, kötelességekkel, lemondásokkal. Szakítani mégsem akarok, mert egy valamit biztosan tudok: szeretem. Igazán, mélyen, őszintén.
Hogy miért? Rövid válasz annyi lehetne, hogy „csak”. Most mégis kedvem kerekedett összegyűjteni, és listába szedni az okok egy részét. A sor végtelenbe futóan folytatható.
Szeretem,
– mert érdeklődő, könnyen, gyorsan köt barátságokat, és ezeket hosszútávon megtartja,
– mert ha felmérgesedik, a helyzet tisztázása után azonnal továbblép, és nem őriz haragot,
– mert akaratos, és ha a fejébe vesz valamit, kiáll érte, akkor is, ha harcolni kell, és soká éri csak el a célt,
– mert nem érdekli mások véleménye, mindig, minden helyzetben vállalja önmagát, felszínes és hazug játszmák nélkül,
– mert kitűnő a memóriája, elveszettnek hitt tárgyakat pár pillanat alatt előkerít,
– mert kora ellenére van kedve játszani, furcsa grimaszai, hangjai mosolyra késztetnek olyankor is, amikor épp világvége hangulatom van,
– mert séta közben pár lépéssel megelőz, és ilyenkor gyönyörködhetek izmos, arányos, karcsú testében,
– mert örül nekem, bárhonnan, bármikor érkezem, csillogó, érdeklődő szemekkel vizslatja arcom,
– mert nem válogat, úgy, akkor, olyannak fogadja el az ételt, amikor, ahogyan tálalom, és mindig ízlik, bármi legyen az,
– mert sohasem követelőzik, önzetlenül ad, cserébe nem várva el a viszonzást, és ha kap, azt jó szívvel fogadja,
– mert csendben, mégis rám figyelőn megvárja, amíg nem vele foglalkozom, hanem telefonálok, csevegek, vagy csak bámulok a semmibe,
– mert tudja, mikor kell hallgatni, ha épp rossz passzban vagyok, türelmes gyengédséggel képes órákon át mellettem ülni,
– mert horkol, délutáni szunyókálásának egyenletes, mély ritmusa megnyugtatja a lelkem,
– mert reggel lábujjhegyen az ágyam mellé settenkedik, szőrös-bajuszos-csiklandós puszit nyom az arcomra hirtelen, amikor nem számítok rá, és ettől nevetni kell,
– mert bármikor megölelhetem, nem utasít el, tudja fogadni a felé irányuló gyengédséget,
– mert engedi, hogy hosszan szorítsam, s nyakába fúrva az orrom, magamba szívjam jellegzetes illatát,
– mert hűséges, igaz társam, aki jóban, rosszban kitart mellettem és nem hagy el, bármit hoz a sors.
Köszönöm kiskutyám, hogy létezel, és a mindennapjaim része vagy, míg élsz.
