Alig ettünk ma, az ebéd is elmaradt, így hamar előkerül a lábas a levesnek, a másik víznek, tésztát főzni. Míg melegszenek, rendezem a többi holmit. Kicsi a frizsider, gyömöszölni kell a dobozkákat.

A citromokat egyesével papírtörlőbe csomagolta, és körbe is gumizta anyu. Mindig, mindennel ezt csinálja. Csomagolgat, és gumiz. Ezek így, labdákra hasonlítanak. Ügyetlenül fogom meg. Az egyik elgurul. Ahogy utána lépek, megrohan a haraggal teli keserűség. Bőgni kezdek, és közben káromkodok.

Ez az utolsó leves. Ez az utolsó citrom, málna és csoki. Soha többet nem jövök onnan megrakott szatyorral. Nem lesznek már kis, gumis csomagok.

Nincs már kihez hazamennem. Nincs, aki zsörtölődjön, leszidjon, veszekedjen. Nem lesz többé csirkepörkölt meg krumplipüré és uborkasaláta, meg az a finom, citromos tetejű süti. Nem kell ücsörögni a hidegben, és hallgatni, a panaszokat. És nem kell betervezni, hogy karácsonykor melyik nap menjünk, és hova.

Véget ért a közös történetünk.

Nem tudom, hogyan élte meg a 80 évet. Távolodtunk régóta. Valódi beszélgetésekre nem jutott idő, a figyelem a felszínen maradt.

Csak remélni tudom, hogy voltak boldog pillanatok, és megérte ez a földi kaland.