Hiába állítja be ébresztőre a telefont, háromszor kinyomja. Lekési a buszt, engem kér, vigyem el nagyapjához. Megteszem, hisz erre is valók a szülők. Mostanában leginkább a taxisként, meg a mindig pénzt kiadni tudó bankautomataként működésre.

Hazafelé anyám faluja felé jövök, bár jobban szeretem a másik utat, mert kevésbé kanyargós és dimbesdombos.

A háza előtt lassítok. Látom, a kocsija az udvaron, ahogy szokott, ég a villany a szobában. Nyugtázom azzal, hogy karácsonyra készülődik és biztos pakol. Továbbgurulok, mert nem szereti a váratlan látogatót, főleg, ha fontos tevékenység közben zavar.

Kopottnak látom a helységet. Huszonkét évet éltem itt, de mára nincs kötelék. Alig ismerek valakit. Az utcákon idegen arcok bukkannak fel. Az egykori iskola más funkciót tölt be, a bolt évek óta nem működik.

Szomorúság fog el. Gyorsan telik az idő, és egyre halványodik, távolodik a régmúlt.

A településről kiérve azon morfondírozok, hogy az egész december így telt. Furcsa bánatban. Visszatérően az elmúlásra és halálra gondoltam. Néha, ha autózás közben nem jött sem szembe, sem mögöttem senki, elképzeltem, mi lenne, ha egyedül maradnék a világon. Ha mindenki eltűnne, sehol nem lenne más ember, csak én. Mélységes keserűség ült rám ettől. Mégis gyakran játszott velem.

Máskor meg az, hogy ha meghalnék hirtelen, sosem láthatnám többé a fákat, a tájat. Nem ragyogna rám a nap, nem fénylene az ég. Nem gyönyörködhetnék semmiben, amit most szépnek ítélek. Elveszne belőlem az egész világ, és én is elvesznék a világból. Kis időre üres lenne tán a hely utánam, de jönnének mások, és betöltenék mással. Fájt, hogy nem láthatom, mi lenne tovább. Hogyan változnának a helyek, utak, épületek. Nem lenne látásom, halásom, tapintásom. Megszűnne minden, ami körülvesz.

A párkapcsolataim decemberben értek véget. Letudtam az évfordulóknak a megjelenő különös állapotokat.

Most, ahogy hazafelé tartok, megint rám telepedik ez. A mindenképpen bekövetkező elmúlás miatti tehetetlenség kellemetlensége. A dolgok rendje elleni harc képtelensége. A beletörődés az egyetlen biztos jövőbe.

A szomszéd község felé vivő elágazásnál lelassítok. Vadászokat és kutyákat pillantok meg. A vizslák kecses futása láttán vidámság költözik belém. A sajátomra gondolok. Tudom, hogy várja a sétát, ott lesz az ajtóban, amikor meghallja a kulcs csörgését.

Így történik. Farokcsóválással fogad, nyújtja a nyakát a pórázhoz. Jó órát játszunk a réten. Botot talál, fogócskázni hív, boldog, ha elkapom, és eldobom az ágat.

Otthon az ünnepre igyekszem készíteni a lelkem és a lakást. Nehéz. Káosz uralkodik, és nem világos, hogy születhetne meg a rend.

Mosogatok, amikor dübörögnek az ajtón. A fiam és a papája az. Nem értem, mi ez, hisz nemrég vittem ki hozzá.

– Nem vetted fel a telefont… édesanyád… baj van … összeesett .. konyha… szomszéd…MEGHALT – szakadnak rám a szavak.

Nehezen rakom össze a történetet. Csak tudom, hogy menni kell. Menni kell! Menni kell!! Felkapkodom a ruhát, sírás bugyog bennem, és a kérdés „mit kell most csinálni???”

Nem emlékszem az útra. A kocsi magától visz. A kapu nyitva. Unokahúgom falfehéren az udvar közepén.

– Bent van a mama. Meghalt. Le kellett takarni. Nekem. Mert én értem ide először. Beégett örökre a retinámba a kép – szinte vádol, tekintete riadt.

A konyhában, a földön valóban van egy test. Pléddel fedve. Nem nézem meg. Nem nézem meg! Nem nézem meg!!!!

Három órát várunk a halottas kocsira. Nem csak a hideg miatt fagyott a levegő.