Amikor a ballagási meghívót átadja a kedves, nyolcadikat befejező rokonfiúcska, egyrészt örülök a gesztusnak, másrészt azonnal azon kezdem el törni a fejem, hogy hogyan találhatnék kibúvót. Emlékszem a saját ballagásaimra, a fiaméra, és riaszt a tömeg, a meleg, a több órás procedúra.

Az ünnepség napjára aztán megjön a kedvem. A szomszéd város szép, végre együtt megyünk valahova tizenhat éves csemetémmel, és a hétköznapi farmer-póló kombinációt felválthatja más, csinosabb, ritkán vállat, nőiesebb ruhadarab. A virágvásárlást nem viszem túlzásba, tanulva a múltból, ami azt a tapasztalatot hozta, hogy 2-3 nap után a legpompásabb remekmű is a szemétben végzi.

Reggel mindig sietős a kutyasétáltatás, mert oda kell érni valahova pontosan. Az idő olyan furcsán-gyorsan telik ilyenkor, hogy rohanásba és kapkodásba torkollik minden egyszerű cselekedet.

Morgolódva cuppogunk a sárban. Azaz csak én morgolódok, vizslám élvezi a fűben, gazban való ugrabugrálást, szaglászást. Szokásosan, a garázsok közt vezet az utunk. Az egyik sarkon bekanyarodva, az ösvény mellett a csalánok, máriatövisek és pipacsok társaságában két, nagy – férfitenyérnyi helyen lóhere nődögél.

Munkám miatt egy nem túl távoli településre kell utaznom. Miközben szervezem, mi, mikor, hogyan legyen, eszembe jut, hogy rég nem látott, kedves, idős emberbarátom a közelben lakik. A gondolattól, hogy alkalom nyílhat a találkozásra, felvillanyozódok. Nem vagyok rest, jelzem azon nyomban, hogy szívesen látnám, ha szívesen látna. Igenlő választ ad. Mosollyal a szívemben autózom haza.

A cella-szerű, ablaktalan helyiségben, neofényben , egy gurulós irodai széken, az íróasztal keskenyebbik felénél kuporgok, és bámulom a monitort. Szürke padlószőnyeg, sötét, barna szekrények, négy asztal, és két ventilátor a társaim. Csend van, csak a nyomtató zizzen néha, jelezve, hogy szunyókál ugyan, de ha feladatot adok, azonnal kész a cselekvésre.

Egyik este kedves ismerősöm izgatottan írt, hogy a honlapon (melynek szerkesztésébe időnként besegítek) valami elromlott. Csak egy bejegyzés, a legutóbbi, amit az imént tett fel, jelenik meg a főoldalon. Kér, ha van időm, nézzek utána, mi történhetett.

Belépek az adminisztrátori felületre. Míg keresgélem, hol lehet állítani, mi legyen látható, eszembe jut, hogy néhány hónapja az ő javaslatára – mely szerint a legfrissebb írásokat hagyjuk elől – módosítottam, hogy az addigi tíz helyett az öt utolsó legyen a nyitólapon. A többi a jobb oldali sávban évek szerint listázva kereshető.

Holnap leszek 48 éves. Egy ideje, ha későbbi időpontra tervezek valamit, mindig hozzáteszem, hogy „ha megérem”. Most is így lesz a helyes. Szóval: holnap leszek 48 éves, ha megérem.

Nem vagyok pesszimista. Az évek számának gyarapodásával egyre nyilvánvalóbb, hogy kevesebb a jövő, mint a múlt. A test öregszik. Sokasodnak a ráncok, a kopások, az ősz hajszálak, a nyavalyák.

Egy izgalmasnak ígérkező előadásra igyekszem. A helyszín Zsámbék, a Romtemplomon túl, a zártkertek egyike. Sok autó áll a parkolóban, a mellettük nézelődő, telefonon keresgélő emberekről sejtem, úti céljuk ugyanaz, mint az enyém.